SF köntösbe öltöztetett példázat a gondolkodás és a vallás viszonyáról. A fenti két fogalom a következő formákban bukkant elő az írásban:

A címe (Reason) – „érv, ok,”, illetve „érvelés”, tágabban értelmezve jön csak a „logika”, ami címfordítás mintha tompítaná is az eredeti cím által közölt iróniát. (A tipikus szembeállítás, ami köreinkben a „vallás” és „nem gondolkodás”, a cím fogalmát használva „faith” és „reason” – a „faith”, azaz „hit” konkrét szóként is hangsúlyosan előkerül a szövegben.) Milyen vallási motívumokat találunk? Előkerül a teremtés fogalma, a teremtő – teremtmény viszony, illetve a teremtés meghatározásának kérdése. A magyar szövegben előkerül a „tamáskodó” kifejezés, sajnos nem tudom, ez az eredetiben rendelkezik-e a magyarban meglévő bibliai jelentésréteggel. (A szkeptikus apostol…)

Konkrét vallási viselkedésként teljesen egyértelmű utalásokat találunk a muzulmán vallásra (térdeplés, jelmondat – „ő prófétája”). A robot viselkedését az emberek egyértelműen a „hit”-el magyarázzák, sőt, az egyik legironikusabb jelenetben az egyik ember is mintha kezdene a robot hitrendszere (?) felé hajlani, pusztán Zseni erős meggyőződéséből fakadó pszichológiai kényszer következtében – de ez inkább csak villámtréfa, s nem kerül elő többször, pedig érdekes mellékszálat lehetne belőle alkotni, még jobban aláhúzva a novella üzenetét (mármint ha egy ember is átáll erre az oldalra. Teljesen beleillene az elbeszélésbe, de minden bizonnyal ellenkezne a szerző által sugallni akart képpel, mármint hogy a modern, felvilágosult, technikai civilizációban élő ember is hajlamos lehet nem racionális dolgokra. Épp ezért ezt az ígéretes szálat meghagyja egy abszurd, nevetésre ingerlő elbizonytalanodás szintjén.)

Végül pedig megjelenik egy isteni „létező” is, az energiakonverter, aki/ami megfelel néhány olyan kategóriának, aminek a vallások egy része az isteni létezőket leírja: más, jobb, életet ad, célt ad, bántani (elrontani) bűn, nem helyes tisztelete bajt hoz (sugárnyaláb eltérése). Vallási szempontból tehát egyértelmű, sőt, a térdreborulással valóban túlkarikírozott a helyzet. (És semmi módon nem indokolható a szöveg belső logikája szerint, ha kihagyta volna Asimov, csak nyert volna vele az írás, mert az utalásrendszer anélkül is teljesen dekódolható, itt viszont kilóg a nem-vallásos szerző lólába. J)

Sokkal nehezebb a helyzet a „gondolkodással”, mert logikusan (bár ezzel a szóval vigyázni kell, mint kiderül a novellából is…) végigfuttatva a felvetett dolgokat már korántsem olyan egyértelmű a helyzet, mint a vallásos utálásoknál volt, sőt, néha kifejezetten illogikus egy-egy következtetés, s ez az illogika nem feltétlenül a céltáblául választott vallásosság számlájára írható.        

A novella iróniaközlő eszköze az, hogy mindkét fél folyton a tényekre hivatkozik, s a tényekből kiinduló logikus gondolkodásra – s mindkét fél meg van győződve arról, hogy a másik fél képtelen erre a fajta gondolkodásra. (Na meg Napóleon óta tudjuk, hogy „annál rosszabb a tényeknek…”) A robot teljesen egyértelműen egy embertípus megszemélyesítése (a vallásos viselkedés miatt, amit pl. a térdeplés esetében indokolatlanul társít vele, de az üzenet kétségkívül átjön), így az ember a példázatban saját magával találkozik, megadva azt az értelmezési lehetőséget, hogy végső soron mégis a kétszeresen emberi félnek, a kezelőszemélyzetnek van igaza – legalábbis a szerző nem él azzal az eszközzel, hogy ne csak az egyik, hanem mindkét felet is kifigurázza, indoklás lásd fentebb, a racionalitással foglalkozó résznél. Külön csavar az, hogy a robot hibás feltevésekből jut helyes tettekre, kifogástalan működésre, míg az alapvetően jól gondolkodó emberek akarnak rossz döntést hozni (megsemmisíteni a robotot). Amit viszont alaposabban vizsgálni szeretnék, az a teremtés kérdése, ami körül végső soron az egész cselekmény forog.

Két vallásra történik kisebb-nagyobb utalás, ez a keresztyénség és az iszlám. Mindkét vallás alaptétele, hogy az ember teremtmény, az Isten pedig az ő teremtője. Az ember-robot viszonyban az ember a teremtő (így jogot formál az „isten” szerepre a robottal szemben – „azt csinálod, amit mondok…”), a robot pedig teremtmény. A robot tisztában van vele, hogy ő teremtmény, s többször céloz arra, hogy szerinte az ember is az. Az ember viszont a teremtő státuszhoz ragaszkodik – én ebben a részben érdekes jelentéstartalmat vettem észre, bár szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy a nem éppen vallásosságáról híres, bár a vallással több könyvében is foglalkozó Asimov nem gondolt erre a fajta értelmezésre. De Frye óta tudjuk, hogy a szerző értelmezése csak egy, és nem kötelező érvényű… J

Konkrétan: a robot és az emberek vitatkoznak arról, hogy ki csinált kit, s az emberek hiába magyarázzák neki az igazat, sőt, még egy robotot is összeraknak a szeme láttára, nem hiszi el, sőt, kitalál mindenféle magyarázatot a dologra. Helyette pedig előáll egy robot teremtéstörténettel, ami az adott körülmények közt tényleg logikusabbnak tűnik. De – a szerző meggyőződéséből adódóan – kimarad az a ziccer, hogy a robot érvelését párhuzamba állítsa az ember teremtésével, pedig lehetne, hiszen a vita nagyon jól megfeleltethető a modern tudomány és a teremtéshit vitáinak, csak éppen fordítva: ott a materialista ember állítja, hogy nem lehet annak a teremtménye, aki őt a teremtőjének mondja (sőt, nincs is teremtő). S erre hoz érveket, még ha ezek az érvek nem is mindig felelnek meg az általa máshol megkövetelt kritériumoknak. Mindössze egy halvány utalást találunk erre a lehetőségre a novellában:

„- Hideg logikával -  felelte Powell – bármit be lehet bizonyítani, ha valaki a megfelelő posztulátumokból indul ki. És nekünk is megvannak a magunk posztulátumai is, Zseninek is.

- Akkor lássuk azokat a posztulátumokat. Holnapra itt a vihar!

            - Csakhogy épp a posztulátumokkal van a baj – sóhajtotta kimerülten Powell. – Mert feltevéseken alapulnak, összetartó erejük pedig a hit. Semmi az égvilágon meg nem rendítheti őket. Megyek aludni.” (68. old – Asimov sorozat, Szukits, 1. kötet)

            Vagyis az ember elismeri, hogy a logika ( a gondolkodás!) önmagában nem biztosítéka a helyes következtetésnek, mert nem mindegy, miből indul ki. Azt tudjuk, hiszen az egész novella azt sugallja, hogy Zseni kiindulópontja rossz, hiába logikus. S itt Powell rámutat, hogy ebből a szempontból az emberek kiindulópontja sem magasabbrendű, de éppúgy megrendíthetetlen, mint Zsenié. Viszont ismételten nem teszi meg azt a lépést, ami pedig „Logikus” lenne, sem ő, sem a szerző, mármint hogy Zseni posztulátuma mellett az emberekét is relativizálja, perspektívába helyezze – inkább elküldi őket aludni.

Tehát:

Asimov nem állítja, hogy a vallás kialakulása, alaptétele a nem gondolkodás, éppenhogy a folyamatos gondolkodás által jön létre Zseni vallása – hiányos, hibás kiindulópontból.

            Zseni gondolkodásmódja se nem alacsonyabb, se nem magasabbrendű, mint az embereké (már csak azért sem lehet, mert egy – vélt? - embertípus szócsöve), hanem máshonnan indul, ezért máshova érkezik.

            Mindkét fél meg van győződve róla, hogy az ő kiindulópontja jó és a másiké rossz, ezért esélyük sincs arra, hogy megértsék egymást.

            Mind az emberek, mind Zseni elvégzi a feladatát, vagyis a rossz kiindulópont eredményezhet működőképes cselekvést.

            Végül pedig: a szöveg belső logikájába, felvetett kérdéskörébe bőven belefért volna, hogy az egyoldalú ábrázolásmód (a Zseni féle vallásos jegyeket mutató logika hamis, az embereké igaz) sokkal kiegyensúlyozottabbá, ezáltal mélyebbé, elgondolkoztatóbbá váljon, de szubjektív műfaj (fikció) lévén ez nem jött létre. A novella hatását tekintve így inkább a már említett gondolkodásmódot kifigurázó, mosolygásra késztető pamflet, nem pedig a gondolkodásról, mint emberi jelenségről szóló sokkal mélyebb, elgondolkoztató, de egyben szórakoztató írás.

Paradox módon ebben a vonásában sokkal inkább „A Választ” adja meg, mint az általa céltáblának vett vallások („ki gondolkozik rosszul”), pedig csak egy lépésre van attól, hogy „A Válasz” helyett kérdezzen („mi vajon biztosan jól gondolkozunk?”).

2006-03-04

www.solaria.hu