Csurgó, CSVMRG diákkönyvtár, 2006.11.09.

Szabó Sándorral Violáné Bakonyi Ibolya könyvtáros beszélget

–      Szeretettel köszöntöm vendégünket, Cs. Szabó Sándort, az írót, és ifjabb Szabó Sándor tanár urat, ugye, így ismerjük jobban, és az olvasókat, érdeklődőket, hát én úgy gondoltam, hogy hivatalos pályaképismertetésre nincsen szükség, mert kiderül majd minden a beszélgetés során, és remélem, azért is kiderül, mert kérdezni nem csak nekem van jogom, hanem minden érdeklődőnek, s akár mondat közben is tegye fel a kezét, akinek eszébe jutott valamilyen kérdés. Néhány részletet is hallunk majd, azzal kapcsolatban is lehet kérdezni. … Általában úgy szokott kezdődni egy író-olvasó találkozó, hogy megkérdezik az írót, ugyan miért kezdett el írni? Nagyon közönséges kérdés, ezt talán föl sem kell tennem, mert egy viszonylag friss interjú, 2006. szeptember 20-án készült, egy internetes oldalon találtuk, ahol erre a kérdésre az a válasz: „Miért kezdtem írni? Nem tudom. Rosszul érzem magam, ha nem írok valamit. Úgyhogy ezért.” Hát ez nagyon rövid és tömör. Van-e azóta valami, amit szeretnél hozzátenni, kibővíteni?

–      Nincsen. Amióta megtanítottak írni, azóta csinálgatom. Regénnyel kezdtem, természetesen, s nem tudtam, hogy a „fejezet” szót milyen „j”-vel írják...

–      Akkor korai lehetett...

–      ...ezért nem fejezetekre osztottam, hanem részekre.

–      Ez mikor volt, körülbelül?

–      Másodikos vagy harmadikos koromban.

–      A riportban arról is olvastam, hogy az első regény a kunszentmiklósi városi könyvtár dokumentumai között van.

–      Hát ez igazából nem regény, csak egy kis gyerekírás, de be van kötve, mint egy igazi könyv.

–      Egyszer majd az összesbe belekerül ez is... Amit még talán tisztázni kellene, a jelenlevők közül talán nem mindenki tudja, mit rejt az írói álneved, s mit jelent benne a „Cs” betű?

–      Először akkor a „Cs. Szabó”-ról: amikor megjelent az első könyvem ezzel a névvel, a Prón című regény, akkor mondták a kiadónál, hogy nagyon sok Szabó Sándor van az egyházban, s hogy ne keverjenek össze velük, valami megkülönböztető jelet kellene használni. Gondolkoztam, hogy mit, s ez jutott eszembe. Több forrás is van, az egyik Cs. Szabó László író, erre is emlékeztethet, meg akkor már Csurgón voltam, ezt is jelentheti, a feleségem Csolnokról származik, az is „cs”, meg van C. S. Lewis keresztyén szerző, akinek összeolvasva szintén egy „cs” áll a neve előtt.

–      Aki a Narnia króniák szerzője.

–      Igen, arról ismert mostanában.

–      És a másik, az A. Taylor Crabe?

–      Ez angolszász álnév, a másik... Én ezt nagyon nem akartam, de van egy ilyen irányzat a SF életben (bár most már kezd visszaszorulni), miszerint magyar névvel nem lehet eladni dolgokat, ami igazából nem igaz szerintem. Szóval valami álnevet kellett találni, amivel nagyon szenvedtem, én nem akartam, de mondták, hogy vagy álnéven, vagy sehogy, lehetett választani. Az álnevet választottam, s próbáltam kitalálni olyan neveket, amiket az igazi nevem betűiből lehet összerakni. Végül a Szabó Sándorból kiraktam azt, hogy Boaz S. Radson. Erre mondták, hogy ez a „Boaz” olyan felhangokat kelt, ami nem biztos, hogy jó, s végül adtak nekem egyet ők, ez lett az A. Taylor Crabe. Az első fele az Alex Taylor, angolul a Szabó Sándor, a Crabe fogalmam sincs, honnan jött, franciául tengeri rákot jelent, (angolul crab). Szóval ezt a nevet sem én adtam magamnak. Egyébként a Szabó Sándort sem...

–      Van-e valami, amit szívesebben adnál magadnak?

–      Hát elfogadtam ezeket, s igazából nincs is, ami mást szeretnék.

–      A „cs” mint „csurgói” nekem, mint csurgóinak nagyon tetszik és jól esik. Több művedben felismerhető a csurgói helyszín. Ezek szerint jól érzed magad Csurgón?

–      Egyrészt igen, másrészt pedig úgy vagyok vele, hogy az ember arról tud normálisan írni, amit megtapasztalt személyesen is, ezért beleveszek olyan dolgokat is az írásaimba, amiket átéltem.

–      (vendég) Én kérdezhetek? Itt elsősorban az írói, alkotói munkásságod felé visz az Ibolya, engem viszont az érdekelne, hogy a dramaturgiai vonal mikortól indult el.

–      Mármint a drámás, színdarabos?

–      (vendég) Igen, meg hogy egyáltalán a színpadra alkotsz. Mert a magam részéről nem elég, hogy írni nem tudok igazán, szégyen, de még ráadásul ebben gondolkozva, párbeszédben gondolkozva különösen nehéz...

–      Nem is tudom, mikor kezdődött ez igazán. A gyülekezetbe, ahova jártam, Kunszentmiklóson, nagyon fiatal koromtól kezdve kellett fiatalokkal foglalkoznom, tizenhat évesen már tartottam ifiket, s ott arra jöttem rá, ha egyszerűen csak beszélek nekik, mint az órán, akkor nem jönnek el legközelebb, mert ez nem volt kötelező, hanem úgymond szabadon választott foglalkozás. Afelé sodródtam így, hogy ha csináljuk is a dolgokat, akkor az leköti őket. A „drámával tanítani” az így gyakorlatilag magától kialakult. Azután jött a többi. Az ifiben találták ki, hogy adjunk elő színdarabot, hoztak is két darabot, de hát azok... szóval nem igazán voltak előadásra alkalmasak, s úgy voltam vele, hogy írok egy jobbat, megpróbálom, talán ez volt az első. Ezt próbáltuk a gyülekezetben előadni, végül nem lett belőle semmi... Utána pedig folyamatosan, gyülekezeti közösségben, itt az iskolában megkerestek a Talentumtól, s azóta ezen a művészeti iskolás téren visszük...

–      Én ebből az interjúból még hagy olvassak egy részletet, a dramaturgiához kapcsolódva, hogy nem csak dramaturg, és nem csak szerző... „Azért egy  jelző illik a Szabó-jelenségre: úgy az ívet, mint maga szs eredményeit így lehet jellemezni. Bizony, ez meredek. Az az elméletem is újra megerősítést nyert, hogy minél sokoldalúbb valaki, annál nagyobb esélye van jó tudományos-fantasztikus történeteket írni. De emellett sok minden mással is foglalkozni. Mert pedagógus családjából magával hozott szilárd értékszemlélete pályaválasztására is hatással volt. Ámbár a korai indulás is tanúsítja, szs elég hamar eldöntötte, hogy író akar lenni. Méghozzá író, bölcsész, pedagógus. SF és egyéb műfajú író. És angoltanár. Meg fordító. És teológus, tehát vallástanár, meg osztályfőnök, meg drámapedagógus. Egyúttal dramaturg is és drámaíró. Meg SF szerkesztő és cikkíró, vagyis egyúttal kritikus is, és nem mellesleg mostanság lexikonszerkesztő.” Nagyon örülök, hogy ezt a feladatot elvállaltam, mert legalább ennyi mindent megtudtam egy kollégámról... És még mi? Van-e azóta még valami ehhez a rengeteghez?

–      Nincs.

–      És ez az utolsó, a lexikonszerkesztés... Milyen lexikon készül?

–      A kortárs magyar SF életnek a lexikonát próbálom összeállítani.

–      Ami hiánypótló lesz.

–      Bizonyos szempontból igen, mert ilyen még nem készült, sem kortárs, sem történeti. Történeti készülget az ELTÉ-n, de elég lassan, s az csak az írókra koncentrál, én meg igyekszem mindent belevenni, írókat, kiadványokat, mozgalmakat, mindenféle dolgot. Nem egyszerű munka, lassan, de biztosan haladgatok vele...

–      Elméleti fogalmak is lesznek benne?

–      Igen, például a témák, hogy az alternatív történelemnek a témája hogyan jelenik meg, vagy a magyar SF, mint ilyen, úgy értem, a magyarsággal foglalkozó, vagy időutazás, szóval ilyesmik.

–      Akkor ez egy alapvető lesz, mert elég nehéz összeszedni a témához az anyagot.

–      Hát ezek nem olyan nagy esszék lesznek, csak ilyen egyszerűbbek, amit én tudok róla, pár sorban.

–      Most a csurgói helyszínre visszatérve egy részletet hallgassunk meg, Áron fog ebben segíteni, egy egészen csurgói helyszín és egészen csurgói témájú történetből.

(felolvasás)

–      Ez az „És mindenki vallja” c. irományból lesz felolvasva.

„A nagyszünet rövidnek tűnt, de annál kínosabban. Az amúgy barátságos irodában ott ült az igazgató, a kollégiumvezető, két nevelőtanár, Ede, mint osztálynfőnök, s velük szemben ott állt borzasan s bevérzett szemekkel Tempe.

            Csak egy előzetes kihallgatás volt, még semmiről sem született döntés. Mindössze annyi történt, hogy a tegnap délutáni próbára véletlenül benyitott az éppen hazafelé igyekvő nevelőtanár, s érdekes dolgokat tapasztalt. Az asztalon félig kiürült borosüvegek álltak, az egyik sarokban egy kisebb csoport fiú cigarettázott, a másikban két pár csókolózott, Tempe pedig a zongora tetején állva egy tanárt parodizált éppen. A riasztott többi nevelő elkobzott néhány telefont is, amiket hasonló tevékenységek fényképei és rövid videói rejtőztek, a kollégiumi eljárás során pedig elég érdekes vallomások születtek. S mindennek az origójában Tempe állt, vagyis most már csak Kovács I. Zénó, akit Ede javasolt a színjátszócsoport vezetésére.

            Zénó legalább nem tagadott semmit, bár volt egy gyenge próbálkozása, miszerint egy modern diákéletről szóló darabot próbáltak éppen. De szerencsére nem ragaszkodott ehhez a verzióhoz sokáig, tartott tőle, hogy körberöhögik a tanárok.

            Miután az igazgató intett a fiúnak, hogy menjen ki, majd értesítik, mi lesz vele, fáradt tekintettel nézett végig a kollegáin.        

            - Nos? - kérdezte. - Javaslat?

            - Fegyelmi tárgyalás, eltávolítás – vágta rá egyből a nevelőtanár.

            - Osztályfőnök úr?

            - Nem tudom – sóhajtotta Ede. - Az én hibámnak érzem... elvégre én... Azt hiszem, ez az én személyes kudarcom.

            - Most nem erről van szó – rázta a fejét a kollégium igazgatója. - Hanem hogy mit tegyünk vele.

            - A próbákat a mai naptól megszüntetjük – határozott az igazgató. - De a fegyelmit egyelőre nem hívnám össze... Maradjunk igazgatói figyelmeztetésnél, nem csak Tempe esetén.

            Jól fog mutatni az igazgatói dicséretek mellett, amit a szereplésért kaptak, állapította meg keserűen Ede. A maga részéről úgy érezte, hogy végzett a Tempével kapcsolatos reményeivel. Több esélyt nem kap. Nem érdemli meg.

            Beszélt pár jól bevált informátorával, hogy lenyomozza Tempe egyéb dolgait. Maga sem gondolta volna, hogy mennyi minden össze fog jönni, Tempének nem csak „rajongói” és népszerűsége volt, hanem irigyei is akadtak bőven. Ede eleinte utálta magát azért, amit csinál, de végül azzal indokolta meg, hogy ő minden segítséget és lehetőséget megadott Tempének, de ha ezt csak arra használta fel a fiatalember, hogy belerondítson az osztályfőnöke munkájába, akkor viselje a következményeket. S eddig még senki sem húzta sokáig, aki Edével szórakozni kezdett...

            Kis cetlikre írta az infókat. Megtudta, milyen módszerekkel húzta ki magát a templomlátogatások alól, hogyan falaztak neki a barátai az áhítatokon, melyik orvossal íratja a kamu betegségigazolásokat, s az iváson s dohányzáson kívül mi egyebeket művelek még a próbákon, nem egyszer azután, hogy Ede megnézte az első fél órát, majd elment.

            Azt is megtudta, hogy Tempe ki van rá akadva, úgy gondolja, hogy Ede személyes bosszúja az, hogy lebuktak, s persze nagy ívben tesz arra, hogy igazgatóit kapott, s példája nyomán a többi szereplő se veszi komolyan a fegyelmi fokozatot. Na persze... de ha ő így akarja...

            De a legfájóbb pont egy rövid kis video volt, amit infrán töltöttek át a mobiljára – ezen Tempe őt, az „orrszájfőnökét” parodizálta. Pedig Tempének van a legnagyobb orra az egész osztályban...

            Életemben nem ért még ekkora kudarc, mint ezzel a Tempével, állapította meg keserűen Ede.

  Következő hét elején érkezett egy meghívó a nevére, a Hajdúsági Kulturális Egylet küldte, meghívták egy két hónap múlva rendezendő Csokonai-emlékkonferenciára, s felkérték egy előadásra is, a költő fiatalkorával kapcsolatban. Régebben publikált ugyan pár cikket kisebb honismereti lapokban, de úgy érezte, hogy helyből azért nem tud ilyen előadást tartani, bár természetesen megtisztelőnek érezte a feladatot. Az egyik szünetben beszaladt a könyvtárba, s kivett három életrajzot is, a változatosság kedvéért mindhárom köteten ugyanaz az arckép virított, bár mi mást lehetne egy életrajzra tenni...

            Mikor végzett az utolsó órával, táskáját a hóna alá csapta, s elindult hazafelé. A kollégium igazgatója csatlakozott hozzá a folyosón, beszélgetni kezdett. A parkon, a domboldalon levezető út helyett a gesztenyesorral beültetett főtéren mentek inkább keresztül, mert a tegnapi ónos eső miatt nem akarták a meredek sétányt kockáztatni. Mikor az ifjúsági kávézó elé értek, hirtelen kivágódott az ajtó s kizúdultak rajta a kipirult arcú színjátszók, Tempével egyetemben. Mikor meglátták Edét és a kollégiumi igazgatót, egy emberként kapták ki a szájukból a cigarettát s tapostak rá. A mozdulatban kevés rémület volt, de annál több kivagyi szemtelenség.

            Ede mérgesen nézett Tempe szemébe.

            - Még mindig nem sikerült felfogni, hogy tilos a dohányzás? - förmedt rá.

            - Elnézést, tanár úr – nézett vissza dacosan a fiú. - De itt bent a kávézóban csak a tizennyolc éven aluliaknak van megtiltva a dohányzás, s én már betöltöttem ezt az életkort. Nagykorú vagyok.

            - Úgy? - vörösödött el Ede. - Akkor a kedves felnőtt fiatalember odáig is eljuthatna, hogy annak az iskolának a házirendje arra is vonatkozik, aki történetesen elmúlt tizennyolc éves! Már csak azért is, mert a mellékelt ábra is mutatja, hogy holmi tizennyolc évnek semmi, de semmi köze nincs a felnőttséghez.

            Tempe erre összehúzta magát s lesütötte a szemét. Néma csönd telepedett közéjük, zavaróan néma.

            - Most mit csinálsz? - kérdezte Ede.

            - Éretlen tacskó vagyok, tanár úr – felelte Tempe, tekintetét továbbra is a földre szegezve. - Nem vagyok méltó arra, hogy felnőtt emberek szemébe nézzek...

            A többi fiú halkan, de azért hallhatóan kuncogott. Ede érezte, hogy a dühtől megremeg a lába.

            - Ennek következménye lesz! - fenyegette meg ujjával a földre bámuló fiút, majd a kollégiumigazgatóval együtt otthagyta az egész társaságot.

            - Elképesztő – jegyezte meg a kollégája. - Legszívesebben felpofoztam volna.

            - Mondasz valamit – morogta Ede, majd a telefonjáért nyúlt. - Most rögtön felhívom a főnököt.

            Még be sem ütötte a számot, hátuk mögött felhangzott nyerítő-kamaszos hangon egy ének, amiről köztudott volt, hogy Ede kedvenc éneke. Ede úgy érezte, hogy menten megpukkad, de már nem fordult vissza. Füléhez emelte a telefont.

            Másnap reggel már minden érintett megkapta az idézést a fegyelmi tárgyalásra, s senki sem kételkedett benne, hogy mi lesz az eredmény.

            A tárgyalás előtti estén Ede kínjában, hogy ne mindig azon a Zénó gyereken járjon az agya, nekiült a Csokonai életrajzoknak, hogy megírja az előadása vázlatát. Sikerült egész jól elterelnie a gondolatait. Azon gondolkozott, hogy vajon mit szólna hozzá a közönsége, ha kifejtené azt a véleményét, hogy a „víg poéta” mai nyelven szólva egy „lúzer” volt. Ugyanis miután kicsapatta magát a védelmet, egzisztenciát s előbb-utóbb sok lehetőséget adó debreceni Kollégiumból, csak kétségbeesett s reménytelen vesszőfutás volt az élete, míg ha kicsit kiegyezett volna az egyáltalán nem betarthatatlan szabályokkal, nem csak nagy költő, de normális életvitelű, boldog ember is lehetett volna, aki esetleg többet is él, mint huszonyegynéhány év...

            Hirtelen gyanús lett neki valami. Zavartan, remegő ujjakkal kereste ki a Bertók-féle életrajzból azt a részt, ahol Csokonai a nagyerdei énekéssel végleg magára haragítja egykori pártfogóját, Szilágyi professzort.

            - Ilyen nincs – suttogta. Becsukta a könyvet, s sokáig nézte a fedőlapon látható fekete-fehér arcképet. Az a jellegzetes nagy orr... A serkenő bajusz... Előszedte az asztalfiókból a pár hete készült osztályképet. Az az orr... Ha adunk még hozzá pár évet, leveszünk róla pár kilót, hogy kiütközzenek az arccsontjai... kicsit hosszabbra vesszük a haját.

            - De... hogy?

            Még soha sem remegtek annyira a kezei, mint mikor beütötte a mobiljába a kollégium számát.

            - Tempe ott van? - szegezte neki a kérdést az ügyeletes nevelőnek.

            - Ki?

            - Kovács Zénó. Az a bajkeverő, tudod...

            - Persze, hogy itt van. Hol lenne?

            - Pár percen belül ott vagyok, majd engedjetek be!

            - Mert szerinted kizárnánk? - nevetett az ügyeletes.

            Gyorsan magára kapta a kabátját, a sálat ki se szedte a zsebéből, de mikor kilépett az utcára, egyből a nyakára tekerte, erős, metsző szél gyötörte a várost. A széllel birkózva sietett át a kollégiumhoz. Az ügyeletestől egyből Tempe felől érdeklődött.

            - Épp most vitte le a kukát – felelték neki. - Itt bent megvár...

            Kirohant az udvarra. A kukát általában azért szokták levinni, hogy cigizzenek közben, bár akadtak kétségei, hogy ebben a szélben rá tudnak-e gyújtani. A vihar közben egyre erősebb lett, pár kósza hópehely is kavargott a lámpák fényében. A kukát vivő fiúk már jöttek visszafelé, jól ki lehetett venni Tempe sziluettjét.

            - Hé! - kiáltott nekik oda Ede. Elindult feléjük. Alig tett pár lépést, mikor valami földöntúli recsegés harsogta túl a szél zúgását, s a múltkor kidőlt fa párja egyenesen a fiúkra dőlt.

            - Te jó ég! - suttogta Ede. A kolesz ablakaira csapott: - Gyertek, segítsetek!

            A kidőlt törzshöz rohant. Hárman vitték a kukát, abból ketten teljesen sértetlenül, bár némileg sokkos állapotban állt a járdán. Tempe és a kuka hiányzott.

            - Hol van? - ordított rájuk Ede. - Hol?

            A fiúk a lábuk előtt heverő fa törzsére mutattak. Ede a telefonjáért nyúlt s a mentőket hívta, majd a tűzoltókat. Alig negyed óra alatt kiértek, addig a koleszosokkal emelőket rögtönöztek mindenféle rudakból és csövekből. A darabokra tört kukát hamar megtalálták. Tempe viszont eltűnt.

            Az igazgatóhelyettes a könyvtárban talált rá Edére.

            - Ehhez mit szólsz? - rakott két papírt Ede elé.

            - Mik ezek? - kérdezte Ede.

            - Egy levél az okmányirodától, egy másik a rendőrségtől. A fiú igazolványszáma nem takar semmit. Nem létezik. A rendőrök pedig kimentek arra a címre, amit nekünk a beíratkozáskor megadott, de olyan utca nincs arrafelé. Ilyet még nem láttam...

            - Én nem csodálkozom ezen – vont vállat Ede. - Magunkon csodálkozom, de azon nagyon. Nagyon-nagyon...

            - Ezt hogy érted?

            Ede a kezében tartott könyvre bökött, ott is két sorra, a Bertók-féle életrajz záró versére:

„És mindenki vallja:

Csokonai él!”

            - Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte az igazgatóhelyettes.

            - Semmit – ingatta a fejét Ede. - Tényleg semmit. Lényegtelen.

            Becsukta a könyvet s visszatette a polcra.”

 –      Köszönjük... Aki azt is el szeretné olvasni, hogy hogy került ide ez az ifjú Zénó, a könyvtárban másolatban megtalálhatja... Nagyon ütősre sikerült a vége szerintem. Gondolom, mindenki érzi és érti, még az is, aki Bertók Csokonai-életrajzát nem olvasta. Nekem nagyon tetszett ez a rejtélyes ügy. Egyáltalán hogy jutott eszedbe?

–      Ugye ez arról szól, hogy Csokonai itt ebben az iskolában mit működne... Ez már régóta motoszkál bennem, még amikor első évemet töltöttem el itt, akkor csináltuk a Csokonai versösszeállítást, s azt vettem észre, hogy amikor a színjátszókkal próbáltunk a díszteremben, az egyik szünetben szórakoztak ott a Csokonai szoborral, egy kalapot tettek a fejére, meg sálat húztak rá, meg minden... Kérdeztem, hogy mégis mit csinálnak, s később azt mondta valamelyikük, hogy szerinte Csokonai nem bánta volna, ha látja, hogy szórakoznak a szoborral. Elgondolkoztam azon, hogy tényleg, amilyen fajta ember volt Csokonai, meg laza, a diákokkal közvetlen, hogy lehet, hogy semmi kifogása nem lett volna. Innen jött az a gondolatkísérlet, hogy milyen lenne, ha Csokonai a mostani iskolai keretek között lenne itt tanuló. Ezután csak az életrajzából átemeltem dolgokat, amik történtek, ide átfordítva őket... valószínűleg innen is kivágták volna egy idő után, mint ahogy Debrecenből is kivágták.

–      És ez talán messzebbre is vezet, hogy vannak olyan diákok, akikhez ha másképpen közelítenénk, akkor talán... szerinted lehet kezdeni velük valamit?

–      Csokonai nem az a fajta volt. Itt is a novella elején az van, hogy nagyon jó kapcsolat alakult ki ezzel az Ede nevű osztályfőnökével, tényleg mindent megkap, s valahogy nem bírja ki, hogy ne rondítson bele a dolgokba...

–      És szerinted van erre megoldás?

–      Hát valami biztos van. Úgy érted, hogy az ilyen nehezen kezelhető, tehetséges gyerekekkel mit lehet csinálni?

–      Igen.

–      Hát, magában az iskola semmit. Egyedül legalábbis...

–      Gondolom, hogy ez sokaknak probléma a mi iskolánkban és másutt is... Van itt egy újabb könyv, amiről feltétlen beszélnünk kell, már maga a külseje is vidámságot ígér. Bevallom őszintén, hogy nekem tavaly abba kellett hagynom az olvasását. Betegség miatt kezelésen voltam, s gondoltam, hogy azt a húsz percet is kihasználjam, ezt olvastam, de annyira nevettem, hogy kiváltottam a kezelő hölgy rosszallását, mindig lerázkódott rólam a pakolás, mert nem bírtam abbahagyni egyszerűen. Annyira jó és annyira életszerű, hogy én gyereknek, felnőttnek egyaránt tudom ajánlani. Nem, nem is olvasok, akartam felolvasni belőle egy vidám részletet, de énszerintem ezt az egész könyvet el kell olvasni, végig kell nevetni, s ugyanakkor el is kell gondolkodni rajta. Itt, akit még érdekel, a Jelige című egyházi jellegű magazinban lehet olvasni egy riportot is erről a könyvről, és olyan kérdéseket tettek fel, amiket én is feltettem volna és érdekel, hogy nem haragudtam meg azért egyesek, hogy ilyen dolgokról, mint áhítat meg bibliaóra ilyen módon írsz?

–      Nem, nem volt még.

–      Vannak olyan áhítatok, amiket egy kismacska zavar meg, vagy kettő, és egyebek, érdekesen sikerült bibliaórák. A cikk címe: „És tevének vala jeget az egyházközségi gondnok ingének alája...” , aki gyanútlanul belépett abba a helységbe, ahol éppen egy ifjú hitoktatót akarnak megtréfálni, s a jó öreget sikerül. Ez is nagyon remekül van megírva, s olyanok a szereplők, hogy úgy érzem, mögöttük valós alakok állnak, talán Kunszentmiklósról. Jól érzem, hogy tényleg ez áll a háttérben, s ha igen, mit szóltak hozzá?

–      Igen, valós alakokat is felhasználtam. Hogy hogy tetszett nekik, azt nem tudom, mert már elkerültem onnan és azóta nem tartjuk a kapcsolatot, de hallottam visszajelzéseket, hogy olvasták, s ráismertek, de eddig még nem kaptam fenyegető leveleket.

–      (vendég) Feltételezhető, hogy nagy sikere volt a könyvnek, mert annyira elkapkodták, hogy szinte sehol nem kapható már.

–      Különben ezt azért kérdeztem meg, mert nem csak a kiválóságait, hanem a gyarlóságait is ábrázolod, úgy a gyerekeknek, mint a lelki vezetőknek is.

–      A humornak ez évezredes forrása.

–      Akkor a következő könyvet is mutatnám, a „Prónt”, alcíme „a programozott klóntermék.” Ez egy tudományos – fantasztikus regény, a Parakletosnál jelent meg 2003-ban, ami egy protestáns szellemiségű kiadó. Nem véletlen, hogy ott jelent meg, mert a főhőse egy lelkész, aki mellé beosztva egy robotféle van, egy prón. Hogy ki az, azt nem mondom meg, olvassátok el a könyvet. A történet is a Ganümédesz bolygón kezdődik, de nagyon sok mi világunból ismerős dolog visszaköszön és gyanús lesz ebben a történetben. A kritikákból is kivilágosodik, amit olvashatunk róla, hogy ez keresztyén irodalom és SF irodalom egyben. Szerinted ezt teljesen össze lehet egyeztetni, s gyakori, hogy ilyesmiket írnak, te tudsz még mondani ebben a műfajban hasonlót?