Ellenjáték
Odo 2006.10.27. 10:50
EV regény, Cherubion, 2005
Ellenjáték - Taylor A. Crabe
Világok háborúja 14 sakklépésben
A. Taylor Crabe (Szabó Sándor) Ellenjátéka egy alapvetően szomorú űrkalandtörténet. Akkor is az, ha a címadó fogalom a védekezésnek egy olyan aktív formája, melynek során az ellenjáték megindítója gyakran áldozatoktól sem riad vissza. Mert hogy a csillagháborús történetet át- meg átszövi a logikus gondolkodást, taktikai döntéseket igénylő sakkjáték jelképes és tényleges jelenlétének is sokatmondó motívuma. És az intellektuális sakkjátszmához hasonlóan, a harcok során a háborús stratégiákban is szükség lehet az ellenjátékra, mert amikor az ellenfél kezdeményezése megnövekszik, a menekülésre gyakran az adja az egyetlen esélyt, ha kellő időben a másik fél terveit megzavaró ellentámadást sikerül indítani.
De hát melyik háború nem szomorú! Hiszen a legdiadalmasabb győzelem is az, mert még ha szó szerint egy egész világot is megnyer a hadvezér, akkor is egy jókora darabot elveszít a lelkéből, ahogy erre az író jó előre figyelmeztet. Pedig a szerzőnek ez a jövőben játszódó űrháborúja sem úgy indul, hogy akkor most lássunk neki, és ágyúzzunk, lézerezzünk, bombázzunk, kényszerítsünk térdre egy idegen bolygót, pusztítsunk el egy idegen faj képviselőiből annyit, amennyi belefér. Aztán a regény körülményeinek összejátszása következtében valahogy mégis ez lesz belőle. De közben elveszítünk nem csak katonákat, hanem ideálokat is, ellenségeket szerzünk, fájdalmas veszteség is ér, és egy jókora fizikai, idegi összeroppanás sem kerüli el azt, aki hosszú hónapokig az élet és halál ura volt egy hatalmas bázisűrhajó harmincötezer emberből álló legénységének.
Leegyszerűsítve és talán bizonyos mértékig megelőlegezve a bizalmat a szerzőnek nagyon úgy tűnik, hogy az Ellenjáték kísérlet akar lenni egy kalandba- oltott fejlődésregény megírására. Mert az elején elindul fess díszegyenruhájában a frissen kinevezett kapitány, Alek T. Anrael a Rosine hajóavató ünnepségén, hogy aztán közel kettőszázhúsz oldallal később pizsamában, a gyengélkedő ágyában a sakkjátszma vége előtt leütött vezérbábujához hasonlítja magát. Mert ő is ugyanott végezte, ahol az ellenfél gyalogjai, akiket leütött… a padlón fetrengve. De a briliáns karriert befutott katona, még ha a pályája hatalmasságok politikai csatározásának következtében lódult meg, talán nem csak a végső dicsőség learatásának hiányát fájlalja. És… „mennyivel emberibbnek tűnt most, mint amikor először találkoztak..” – gondolja róla a történet egyik mellékszereplője, és vele együtt az olvasó is. Mert a „hadvezér” harca még nem ért véget, és ez a harc az én olvasatomban nem a tnopkokkal vagy a hadbírákkal fog lezajlani. Ez egy kegyetlen háború győztes vezérének belső harca lesz…
A sakklexikonból merített fejezetcímek meghatározásai elvezetnek a megnyitástól egészen a végjátékig, sőt további apró jelekkel egészen a legvégső allegóriáig, amikor is a háborúban taktikai tanácsokat adó és ezért a Földhöz menedékjogért folyamodó idegen lény, a tnop, Huxley után szabadon úgy jellemzi új hazáját, mint egy világot, amely, „Ha nem is szép, mindenesetre új.”
Lehet, hogy számára új, de nekünk, a regény olvasóinak ez a leendő világ annyira azért nem az. Mert lehet, hogy a távoli jövőben és a távoli űrben játszódik, de a lakók, a társadalom, az emberi és még a xenomorf kapcsolatok, sőt a konfliktusok is mind-mind ismerősnek tűnnek. Mert ahogy a mai földtekénk, úgy Crabe eljövendő világának vezetése, emberiségének térváltásra képes, fejlett bázishajókon zajló karrierharcai, a Naprendszer Belső Zónáját uraló és a távoli Külső Zóna hatalmasságai között játszódó, gyakran kicsinyes hatalmi fricskázások számunkra is egyfajta bizalmasan ismerős jelenségek. Talán nem ekkora léptékben, talán nem ilyen kérdésekben, de a „nagy átverés show” érzése gyakran ránk tör.
Mert mi az, ha nem átverés, amikor egy elrontott térugrás után a harcra alkotott hatalmas bázisűrhajó kapitánya kénytelen rádöbbenni arra, hogy az emberiség már vagy húsz éve egy másik idegen civilizáció oldalán jól eltitkolt harcba bocsátkozott egy harmadik ellenséges civilizációval. Amelynek a fenségterületére az író elvitte a Rosine bázisűrhajót, hogy aztán ott a két fázisban lezajlott csatában egymásnak ugrassza a két ellenséges erőt.
A földi bázisűrhajó szó szerint és átvitt értelemben is fantasztikus alkotás. Megint egy számunkra szinte elképzelhetetlen Crabe-féle emberi létesítmény, amely akár évtizedekig önállóan létezhet, utazhat és harcolhat a világűrben. Hogy mennyire hihetőek, elfogadhatóak a műszaki eszközei, a felszereltsége, a fegyverzete, megítélni nem tudom, de ahogy a szerző ábrázolja az űrhajón zajló életet, de főleg a harci cselekmények technikai-gyakorlati részét, az időnként lélegzetelállító. A harc maga már közel sem annyira élvezetes. Hiszen öldöklésről van szó. Ráadásul az első két harmadban anonim harcról. Mert az ellenséget nagyon sokáig meg sem ismerjük. Csak annyit tudunk róla, hogy létezik, veszélyes és irtani kell. Végül is így még a katonáknak is egyszerűbb beülni a vadászgépekbe, kiadni a tűzparancsot vagy megnyomni a főlézer indítógombját, vagyis végezni munkájukat – a pusztítást.
„Szükség van az illúziókra is.” – hangzik el már a történet negyedik oldalán a nagyon is igaz mondat. Mert amikor maga Anrael kapitány pár pillanatra elveszti szigorú önfegyelmét, gyanús gondolatok futnak át rajta: „Eszébe jutott az a pár óra, amit az Orbit-3 állomáson töltött… Olyasmi lehetett az az állomás, mint ez itt. S nagyon tetszett neki, tágas volt, világos, szép emberi. Tele volt élettel, nőkkel, gyerekekkel. Növényekkel. Mint itt. S ilyen gyorsan vége lett. Csodálkozott volna, ha egy idegen is túlélte volna a főlézer találatát. Gyorsan vége lett. Talán azt sem tudták meg, mi lett. Vajon hányan voltak?”
Következő gondolatával villámgyorsan átvált az örökzöld katonai mentegetőzésbe: „De ők kezdték, ők támadták meg az Erasmus rendszert…” Aztán nem sokkal később a tnopoknak nevezett idegenek történelmi beszámolójából kiderül az igazság a civilizációk közötti háborúról, és akkor nagyon gyorsan elvesznek az illúziók „Percek alatt többet változott a világról alkotott véleménye, mint az elmúlt tíz évben. ők most nem hős honvédek, hanem aljas és számító agresszorok… Eddig azzal hozta tűzbe az embereit, hogy az igazság az ő oldalukon van, és itt meg tudják védeni az otthon megtámadott ártatlan embertársaikat. S most kiderült, hogy nincs erkölcsi alapjuk megtámadni senkit”.
De az ismeretlen ellenség ellen elindított háborút már nem olyan egyszerű befejezni. És ráadásul az idegenek mellett van egy belső ellenség is, akit, mivel ő a regény egyik narrátora, az olvasó az első pillanattól kezdve ismer. Kicsinyes, önző hatalomvágyból a kapitány helyettese majdnem megvalósítja azt, ami a tnopoknak hatalmas áldozatok, eldurvult közelharc árán sem sikerül. A Rosine bázisűrhajó pusztulását. Nehéz harcokban próbálja a legénység visszanyerni veszett pozícióikat. A sugárfertőzött katonák kegyetlen haldoklásának ábrázolása és az egyetlen halvány női szereplő hatásos eltüntetése után a történetbe újra visszatér a könyv elején felvillantott mellékszereplő, a főhadnagyi rangban szolgáló Lez tiszteletes, akit fiatalabb kiadásában a Prónban ismerhettünk meg. Döntő szerepet kap ebben a regényben is, mert a békekötést javasló tnoppal folytatott eszmecseréje fogja a bázishajó kapitányát rávezetni a folytatandó taktikára. És taktikai szerepe mellett ő az, aki a regény főszereplőjét emberként, lelkészként, sakkjátékosként képes megközelíteni…
A Vakjáték drámai kavarodásában az egyre inkább elerőtlenedő kapitány végül felemás győzelmet arat. Saját kezével kivégzi az utolsó erejéből rájuk támadó, korábban leváltott első tisztet, de az ellenség üzenetét, amelyben elfogadják a békekötés feltételeit, már nem hallja meg. Fizikailag-lelkileg teljesen kimerülve összeesik közvetlenül a győzelem bejelentése előtt.
A gyengélkedőn fekvő Anrael szétzilált idegrendszere egy jó darabig még kénytelen engedelmeskedni egy sok száz éve élt indiai király papírra vetett óhajának, miszerint az emberek csupán a sakktábla mezőin hadakozzanak… Játssza hát sakkpartiját Lez tiszteletessel, és fásultan töpreng a győzelemnek számító tűzszünet fölött. A regény lezárul, még ha Anrael úgy is érzi, hogy az ő harca még nem ért véget…
Mert „Mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?”
Szabó Sándor, Crabe megírta a világok háborújának saját változatát Máté 8,36 szellemében.
És ez akkor is dicséretre méltó, ha a Cherubionos sci-fi antológia borítóján egy cyberszemüveget viselő, mindenre elszánt Mel Gibson harcol az űrben repkedő elvetemült kődarabokkal.
Dátum: 2006. Mar 6., Odo, Solaria.hu
|