Egy erősebb, technikailag fejlettebb és gonoszabbnak tűnő civilizáció háborúba keveredik egy kisebb, elmaradottabb, de erkölcsileg magasabban álló társasággal. Ez a kisebb társaság ráadásul még megosztott is, de mikor elhivatott (ám nem gáncs nélküli) vezetőik segítségével félre tudják tenni az ellentéteiket s egyesítik erőiket, legyőzik az agresszorokat.

Találós kérdés: melyik Brandon Hackett nagyregényt foglalja össze a fenti bekezdés? Nem kell sokat gondolkozni a válaszon: mindegyiket. Illetve majdnem mindegyiket, hiszen az Erdőholdban végül is nem nyernek az erdőholdiak, bár az is igaz, ha a háború nyertesének nem is, de az igazság nyerteseinek elfogadhatjuk őket, hiszen megszabadulnak a testvérháborúiktól és a zsarnok vezetőjüktől. De ez az apró eltérés nem változtat azon a tényen, hogy Hackett eddig megjelent nagyregényei alapjában véve ugyanarra a vezérfonálra épültek. (Ezekbe most nem számítom bele a Dark Space sorozatba írt Magánháborút, és a nagyregények ciklusához kötődő Halhatatlanos történeteket, amik nem kaptak önálló kötetet.)

Az alapvető hasonlóságok sok apró megfelelést hoznak magukkal, megfigyelhetőek a szereptípusok (tapasztalatlan, de sokra hivatott ifjú, szerelme, a gyönyörű és elhivatott nő, némi konfliktus is ebben a szerelmi kapcsolatban, mondjuk egy háromszög, akkor az elmaradhatatlan profi katonák és a hozzájuk képest elnagyoltan ábrázolt gonosz főellenség, főellenségek). Említhetők még a váratlan, „kívülről” jövő segítségek, amik végül hőseink javára billentik a mérleget (a Gyarmatokban az emberek közbeavatkozásai, az Erdőhold uraiban Suelle, a pajzslény, az Erdőhold itt is kilóg egy kicsit a sorból).

Felmerül a kérdés: mindez baj-e? Természetesen nem, hiszen nem Hackett az első (s nem is az utolsó) olyan író, akinek a könyvei a fent vázolt szinten is rokoníthatók egymással. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a fenti hasonlóságok egy meglehetősen lecsupaszított közös halmazt képviselnek csupán, s mindegyik hasonlóságra legalább tíz eltérést is lehet írni. (Például az összecsapások céljai, a szereplők háttere illetve mozgása a társadalmi ranglétrán, stb.) Ráadásul akár jól is jöhet ki: aki az epikus távlatok miatt kedvelte meg az írót, az immár negyedik alkalommal merülhet el bennük. Azt is meg kell említeni, hogy A negyedik gyarmat óta gyakorlatilag minden téren sokat fejlődött a szerző írói technikája, finomodott, mélyült a karakterábrázolás, elmaradoznak a felesleges sallangok. Igaz, egyelőre megmaradt a kalandregények szintjén, sőt, az Erdőhold uraiban megtörni (szebben fogalmazva: megállapodni) látszik az a fejlődési ív, amit A negyedik gyarmat – Az ötödik gyarmat – Erdőhold mutatott eddig. Az Erdőhold urai sem író eszközökben, sem történetszövésben vagy a felvetett kérdések és válaszok mélységében nem mutat olyan többletet az Erdőholdhoz képest, mint amit az mutatott a Gyarmatokhoz képest. Az író talán ezzel a ciklussal kihozott mindent, amit ebből a témából, az ilyen fajta regényekből, történetekből ki lehet hozni. Kérdés, hogy most beáll-e erre a szintre (nem olyan rossz szint ez, félreértés ne essék), vagy pedig ugrik még egy lépcsőfokot. Elismerem, minden egyes ugrás egyre nehezebb lesz, de ismerve a szerző hozzáállását, remélem, hogy nem fog hiányozni hozzá az akarat.

Pár szó konkrétabban az Erdőhold urairól. Szorosan kötődik az Erdőholdhoz, önállóan is olvasható kötetnek nem is lehet nevezni, inkább egy duológia második része. Folytatja és egy új elemmel megcsavarja az előző kötet szereplőinek és konfliktusainak történetét. Az Én, a halhatatlan novellaciklusból – melynek egy tagja egyébként Zsoldos Péter díjat nyert, bár újabban ez már nem mond semmit… – ismert Athonell űrállomás-állama érkezik az Erdőholdhoz, hogy kibányássza az ottani különleges fénykristálykincset, s begyűjtsön pár ezer őslakót katonának. Az időközben gyarmatosítóvá avanzsált wanctenek így személyesen is megtapasztalhatják, hogy mit éltek át az erdőholdiak az ő megjelenésükkel. (Ez is egy érdekes fordulat, amit Hackett előszeretettel alkalmaz, Az ötödik gyarmat meuhrijai élték át ezt, amikor a többi gyarmat terrorizálására használt alattvalóik ellenük fordultak. Ráadásul az ehhez hasonló párhuzamok nem csak népek szintjén, hanem egyes személyekben is megjelennek, idővel sokan azzá válnak, amit korábban elítéltek. ) Az Erdőholdból örökölt konfliktusok kiteljesednek, majd úgy-ahogy megoldódnak, de például a férjezett erdőholdi lány és a wancten uralkodójelölt szerelmi románca, s a féltékeny férj szerencsétlenkedő reakciói úgy nyúlnak, mint a rétestészta. Az ember azt gondolná, hogy ha kiderül egy ilyen jellegű dolog (fűszerezve azzal, hogy a félrelépett nő és a csábító férfi nem ugyanazon faj tagja), akkor az robban, majd némi testi-lelki pofozkodás után előáll egy új helyzet. Ez az Erdőholdban működött is, bár kicsit radikálisan, az ottani féltékeny férj nemes egyszerűséggel megölte a feleségét és a szeretőjét, aki mellesleg az uralkodó volt. Itt az akkor árván maradt fiúból lesz hasonló csábító, s a férj ki is akad, ahogy illik, de utána mintha folyna tovább minden, maximum egy-két lelkifröccs zavarja a románcot. Utána a férj megint rájön, s kezdődik elölről… Arra gyanakszom, hogy a számos szál között kicsit elkeveredett ez a szerelmi háromszög írás közben, s ezért maradt ilyen furcsa.

Szerencsére ez az egyetlen ilyen, a többi történetszál értelemszerűen fut a maga útján, sőt, néhány váratlan s ígéretes elem is felbukkan, mint például a fokozatosan két nép uralkodójává érő Dewayness fiú (a már említett szerelmi háromszög házasságon kívüli tagja) ellenpontjaként szolgáló távoli rokon, a maga szánni való dekadenciájával és satnyaságával. Végül az írótól már megszokott módon, egy végső összecsapásban vereséget szenved az agresszor, s hőseink elkezdhetik felépíteni azt a jövőt, amiről álmodtak, immár minimálisra csökkent zavaró tényezőkkel. (Amik pont elegek arra, hogy a következő történet kiinduljon belőlük, mint a legyőzött de meg nem semmisített meuhrik A negyedik gyarmatban, a Csillagliga-szkeptikus wanctenek elköltözése Az ötödik gyarmatban, illetve az Erdőhold elfoglalásának kétes etikai háttere az Erdőholdban. Itt pedig a Csillagligával való jövőbeni kapcsolat lehet ez a láncszem.)

Hackett tehát minden jel szerint ráállt egy utazósebességre, az Erdőhold urai hozza mindazt, amit az előző regények alapján elvárhattunk tőle. Ennek ellenére én csak remélni tudom, hogy nem elégszik meg ennyivel, s következő írásaiban folytatja azt a felívelő (vagy ha a sebességes példánál maradunk, gyorsuló) szakaszt, amit az Én, a halhatatlan publikálásától az Erdőholdig láthattunk tőle. Biztos vagyok benne, hogy még van bőven tartalék a motorban.

2004-09-02

www.fantasya.hu