Bár a 2002-ben megjelent kötet nem épp a legfrissebb, több okot is találhatok, ha meg kell indokolnom, miért is írok most róla kritikát. Az első és legfőbb indok az, hogy most került a kezembe – az ember nem lehet mindig naprakész… Másodszor: több nekifutás után sem találtam a regényről még kritikát a neten, harmadszor pedig úgy tapasztaltam, hogy a Cherubion könyveket forgalmazó üzletekben még megtalálható, tehát forgalomban lévő könyvről van szó, talán nem haszontalan pár szót ejteni róla.

Feltárva minden negatív prekoncepciómat, be kell ismernem, hogy a könyv sem első, sem sokadik ránézésre nem kelti bennem azt a hatást, hogy szeretni fogom. A borító valamiféle képszerkesztővel összerakott félig fotó – félig festmény, nagy, rikító betűkkel, a debreceni Nagytemplommal, s pár egyéb díszítő motívummal, a legmarkánsabb a tábornoki egyenruhát viselő, széles vigyorú, napszemüveges antipatikus úr – nem néz ki belőle sok jót az ember. Maga a cím is erősen hajaz egy régebbi filmre (Menekülés New Yorkból), amit nyilvánvalóan nem is akar rejtegetni. A fülszöveg tovább erősíti a hatást: nem kell különösebben gyanakvónak lenni ahhoz, hogy besoroljuk a regényt egy "gyenge utánérzés" kategóriába, s tegyük is vissza a polcra. Nem lehetünk elég óvatosak…

            Ha mégis átküzdjük magunkat a borítón s belülre kerülünk, az ajánló (pl. nem ajánlom ezt a regényt ovisoknak, sznoboknak, rosszindulatú kritikusoknak…) és a szokásos katasztrófakliséket tartalmazó kronológia után beleütközünk egy meglehetősen erőteljes szövegbe. A szöveg hatásmechanizmusát pedig legjobban a jól bejáratott "vagy megszoksz, vagy megszöksz" fordulattal lehetne jellemezni.

            Mit is jelent ez az erőteljesség? Nem töménységet, vagy valami bonyolult értelmezési mezőt, nem, a könyv ilyen tekintetben megfelel a hátulján is feltüntetett "szórakoztató kalandregény" követelményeinek, bár az első felében talán túl sokszor merül el a főhős különféle elmélkedésekbe, meglehetősen gyengén álcázva azt, hogy igazából az író szócsöve, a második felében pedig a felpörgő eseményeket nem oldják "nyugisabb" szakaszok, amire az akciófilmekhez hasonlóan itt is szükség lenne. De igazából nem erre gondolok az "erősség" kapcsán, hanem a nyelvhasználatra és a világszemléletre.

            A nyelvhasználat egyértelműen trágár – élő cáfolata annak, hogy igazából teljesen értelmetlen az a kifejezés, hogy "nyomdafestéket nem tűrő". Persze nem a szerző a trágár, hanem a főhős, aki E/1-ben kalauzol végig egyre bonyolódó élete eseményein. Ha nagyon akarom, fel lehet fogni stíluselemként is, tény és való, hogy meglehetősen karakteressé teszi "Tetű" művésznevű főhősünket. Az más kérdés, hogy meg lehetett volna ezt oldani másképpen – az írónak szabadságában áll emellett dönteni, még akkor is, ha ezzel a leendő olvasók táborát szűkíti. Vagy ki tudja? Lehet, hogy éppen tágítja. De az is igaz, hogy ha pár tíz oldal elolvasása után hozzászokunk ehhez a nyelvezethez, igazából már fel sem tűnik. Különben is, nyelvészeti szempontból nincs "csúnya beszéd", az már inkább társadalmi kategória. Jelen esetben egy olyan (elképzelt) társadalmi rétegnek a beszédét olvashatjuk, akik ezt a kódrendszert használják a gondolataik átadására. Az olvasónak meg lehetősége van szeretni vagy nem szeretni – megszokni vagy megszökni.

            A világszemlélet bizonyos mértékben a nyelvhasználatból következik: meglehetősen negatív, kicsit régiesebb kifejezéssel élve polgárpukkasztó. Főhősünk, Igor "Tetű" Ruzkin (ha be akarunk vágódni nála, "Ruzskinnak" célszerű ejteni) egy erőszakos, tiszteletlen, szívtelen, velejéig korrupt, nagyképű, határozottan intoleráns (és még sorolhatnám a negatív jelzőket) alak. Létezése egy l’art pour l’art produkció, eleinte nincsenek magasabb rendű céljai (se Isten, se haza, se család, de még egy szépségkirálynői "world peace" se…), később valami megcsillan ugyan, de azért nem viszi túlzásba. Lényeg a lényeg: Tetűtől mindenki megkapja a magáét, az egyháztól kezdve a politikusokon át a hagyományőrzőkig, mindezt persze az ártani vágyás legkisebb jele nélkül. Tetű egyszerűen csak ilyen. Torz képet mutat a világról, persze a világ is torz, de azért hősünk még görbítgeti azt a tükröt, mert hát miért is ne? Akad néhány jó gondolat is ebben a halmazban, pl. különösen tetszik a járdahasználati díj motívuma, de a politizáló vonásoktól sem mentes odamondások többsége igazából nem mutat magasabb színvonalat, mint mikor pár "jómunkásember" a jól megérdemelt nagyfröccs mellett szidja a rendszert. Érdekes színfoltok viszont a szerző személyes tapasztalataival átitatott részek, pl. az oldalnyi hosszú antióda az allergia tüneteiről, ami később egész misztikus szerepet is kap. Na meg az egész regény legaranyosabb pontja, mikor két száguldozás közben szóba kerül egy különös fazon, aki a XXI. század elején rengeteg könyvet raktározott Debrecen egy bizonyos pontján – ki is lehet az…

A nyelvhasználat és a világszemlélet mellett érdemes még megjegyezni a regényről azt, hogy egy olyan mű, ami ízig"-vérig Cherubionos. Nem csak abban, hogy a kiadó városának elképzelt jövőjében játszódik, hanem abban is, hogy – talán öntudatlanul is – rengeteg motívumot magába szívott a kiadó egyéb kiadványaiból, világaiból. Tetű sok rokon vonást mutat Brett Shaw alakjával, aki a Cherubion kebelén született, ha azóta már ki is röppent a fészekből. Kis túlzással azt is lehetne mondani, hogy Tetű, a sf akcióhős egy földhözragadtabb, kevésbé elegáns és kifinomultabb (de annál hazaibb), egy proli Brett Shaw. A nomádok eltorzított karikatúrái mintha Bán Jánostól köszönnének vissza, akárcsak a sárkányok, de a regény misztikus magasságokba emelkedő végében már megint a MU szilánkjai tükröződnek. Vagy ki tudja, talán véletlen egybeesés az egész, de azért azt is érdemes megjegyezni, hogy a szerzőtől már találkozhattunk olyan novellával is, ami egy adott SF antológia írásait vette sorra, a Nyú Drcenéhez hasonló stílusban… S ha már egyéb Jeffrey Stone írásoknál tartunk, külön csemege volt számomra az a rész, ahol Tetű a eltűnt tizenéves elnökkel dagonyázik az orosz negyed alatt: mintha a Séta: a nemlét mocsarában hasonló felállású kettőse köszönt volna vissza (fiatal, de különleges képességű gyerek egy nagy macsó erőszakos felnőttel egy mocsárban), csak most a másik oldalról, a felnőtt oldaláról szemlélve a dolgokat…

            A Menekülés Nyú Drcenből tehát egy olyan regény, ami a maga nemében egy érdekes, sok figyelemreméltó motívumot felvonultató mű, de itt a hangsúly inkább a „maga nemében”-en van, s igazából ez az egésznek a hátulütője, negatívuma. Rétegmű. A fentebb vázolt erőteljes s kikerülhetetlen vonásai miatt úgy gondolom, hogy nem "jön be" annyi olvasónak, mint amúgy egyéb vonásai alapján bejöhetne. A szerző megfogalmazása szerint nem csak az írásához, hanem az olvasásához is egy speciális hangulat kell. Így is lehet mondani, bár én inkább úgy fogalmaznék, hogy vagy az a faja (természetesen létező) speciális olvasó kell hozzá, aki sok téren egy húron pendül a szerzővel, vagy pedig egy olyan olvasó, aki akarja és képes is tolerálni a kevésbé populáris vonásokat a regény egyéb érdemeiért (ami lehet akár a puszta szórakozás is, bár azért találhat ennél mélyebb dolgokat is benne, aki figyel rá). Hogy érdemes-e, arra szándékosan nem adok választ. Ha valaki ismeri s szereti Jeffrey Stone (Nemes István) írásait, akkor kár kihagynia, de ha most találkozik a szerzővel, akkor nem biztos, hogy ezzel a regényével szerencsés kezdenie.

            De ez sem biztos recept – a regény ugyanis egyedül "ovisoknak, sznoboknak, rosszindulatú kritikusoknak és tizenkét éven aluli lelkületű felnőtteknek" nem ajánlott…

2004-05-16

www.fantasya.hu