A Vadim-trilógia első részében nem csak a sorozatnak nevét kölcsönző főhőssel, Konsztantyin Vadim felügyelővel ismerkedhettünk meg, hanem sajátos ízű világával, a közeljövő elképzelt, de mégis reális, romlásában is valahogy lenyűgöző Oroszországával is. A Monstrumban valahogy minden egyben volt: jól megalkotott, SF-ízű világ, krimihez illő fordulatos és fondorlatos cselekményszövés, titokzatos szereplők, s mindezt átlengte valami oroszos, vodkaillatú bölcs mélabú. Nem csoda, hogy mind külföldön, mind itthon sikert aratott a regény, sőt, egyenesen folytatásért kiáltott. Na nem mintha lezáratlanul maradtak volna a szálak, a Monstrum szép ívű, kerek, egész történet, a magam részéről mégis sajnáltam volna, ha Vadim felügyelővel nem csak az első, hanem az utolsó találkozásunk lett volna.

De nem lett, mert idén kezünkbe vehettük A jövendőmondó című kötetet. Külsőre hozza az elődje színvonalát, bár mondjuk ezt a kiadótól már nem csak megszokhattuk, hanem el is várjuk. Míg a Monstrum uralkodó színe a vörös volt, folytatása kék színben pompázik – ha ez az orosz nemzeti színekre utal, jó eséllyel várhatunk egy fehér kötetet harmadiknak.

Belül sem vár ránk túl nagy változás – szerencsére. A regény gyakorlatilag megáll a saját lábán is, nem szükséges hozzá a Monstrum ismerete, bár az olvasmányélményt nagyban növeli. Ahol utal az előző regényre, ott is megad minden szükséges információt. A világ vagy a szereplők már nem szolgálnak az újdonság varázsával, mind Oroszország, mind Vadim ugyanaz maradt, akinek szerettük (vagy nem szerettük), az előbbi széteső, fagyos és reménytelen, az utóbbi még mindig hajlamos a moralizálásra és az alkoholizálásra, ráadásul valahogy vonzza is a bajt. Akárcsak korábban, bár a "baj" itt már kisebb léptékű: már nem kell egész Oroszország sorsát befolyásolni (vagyis megmenteni), elég Murmanszkét, de őszintén szólva, nekem az ilyen kisebb léptékű hőstettek valahogy szimpatikusabbak is.

Konsztantyin Vadim időközben újra megházasodott, felesége az előzőhöz hasonlóan nem csak szép, hanem elég önálló, öntörvényű asszony, a helyi – amerikaiak által támogatott – kórház egyik köztiszteletben álló orvosa. Vadim pedig újra a helyi rendőrségen dolgozik, s számára az egyik legfontosabb dolog a rengeteg hadiárva s egyéb kóborló, kiszolgáltatott gyermeken való segítés, még akkor is, ha azok cserébe esetleg lerúgják a lábáról. Ez az alapfelállás, ám a körülményekhez képest idilli kép egy éjszaka alatt összeomlik. Ezen az éjszakán Vadim a helyi "felső tízezer" egyik rendezvényére hívva ajánlatot kap, hogy szálljon be a politikába, feleségét pedig a kórházból riasztják a csipogóján. Vadim persze visszautasítja az ajánlatot, a felesége meg – krimi lévén mondhatjuk erre is, hogy "persze" – nem jön haza. Innen bontakozik ki a cselekmény, izgalmasan és okosan keverve a kártyákat, felfedve és összekavarva a szálakat, kiismerhetetlen, majd mégis túlságosan is ismerősnek tűnő szereplőket felvonultatva. A végén persze minden kiderül és tisztává válik, s a számtalan apró alkotóelem egy egységes egésszé áll össze, mutatva, hogy a szerző mennyire tudatosan építkezik.

Az újabb megoldandó esetet leszámítva tehát nem hoz semmi újat az Agave kiadó új kötete, de az igazat megvallva erre nincs is szüksége. A Monstrum magasra tette a mércét, s A jövendőmondó tartja ezt a szintet. Akinek tetszett az első rész, s szeretne újra elmerülni a Nagy Októberi Forradalom századik évfordulójának lázában égő, a demokratikus választásokat üzleti befektetésként felfogó, s tengernyi szenvedése ellenére is furcsán fenséges félig kitalált, de inkább valódi Oroszországában, s kalauzul Vadim felügyelőt választja, az biztosan nem fog csalódni.

2005-06-13

www.fantasya.hu