Az ember becsukja a könyvet s hirtelen nem tud mit mondani.

A kritikus becsukja a könyvet, tudja, hogy mondania kell erről valamit – de némi szorongást érez magában, hogy nem tud majd mit mondani.

Pedig kell.

A sztori nem túl bonyolult, felületes olvasásra nem tűnik sokkal többnek egy kisiskolás fogalmazásánál, amibe bele kell építeni pár szót, mint pl. „űrutazás, robot, számítógép” – bizonyára sokan gyártottak már ilyet, s még sokan fognak. A fogalmazás módja sem ad sokkal többet – első ránézésre. Vagy inkább úgy mondanám: akárhányadik nézésre is: másképp kell látni hozzá. Ez persze nem nehéz, de a lépést meg kell tenni. Ekkor feltárul a címben is említett másik világ, bár igazából nem is másik világ ez, hanem a mi világunk, más szemmel.

A történetben a szerző úgy dönt, hogy elutazik a Földről, mert ezen a bolygón az autistáknak nem jó. Ezt többszörösen is elhihetjük neki, mert mint a regénybeli főhős, mint az igazi szerző autista (már ha szét lehet a kettőt választani, az elbeszélés szövetében rendszeresen felbukkanó kerettörténet inkább azt sejteti, hogy nem). Nem nagy titok, s még kisebb felfedezés tehát az, hogy az autizmus szemüvege a kulcs a szöveg kinyitásához. Enélkül nem marad ugyanis más, csak a már említett kisiskolás fogalmazás, történetvezetés. Bár ezt a felületesen kialakított képet túl sok minden zavarja. Először is a szöveg a kiadvány szerint kisregény – ezt a terjedelmet épp csak megközelíti (inkább csak elbeszélés), de a fogalmazás szintjéhez képest szokatlanul hosszú. Ráadásul olyan gondolat- és ötletszikrák, frappáns elnevezések pattognak át a sokszor döcögős mondatokon, amik arra engednek következtetni, hogy a fogalmazásmód szándékosan vissza van fogva, lefojtva. Másik világban járunk. Épp ezért egy pillanatig sem jelent gondot, mivel utaznak el a Földről. Űrhajóval, és kész. Hogy az űrhajó honnan van, hogyan tudja a huszadik évét sem betöltött autista lány vezetni, mi hajtja – nem fontos. Nem ez a lényeg. Mint ahogy az űrhajó furcsának tűnő felszereléseiről sem kapunk semmiféle leírást: ilyen a Szippantó-2, ami bizonyos pelenkázási gondokra ad gyors és hatékony megoldást, különféle strutktúráló (tér, idő…) szerkezetek, de semmiképpen sem hagyhatjuk ki a parancsnoki híd mindent tudó, mindenre gyors és hatékony megoldást találó számítógépét (?).

A szerző átlépne ilyen lényeges részleteken? Ha ezek a részletek lényegesek lennének, nem lépne át rajtuk, hiszen aprólékosan számba veszi, mire is lehet szükségük az úton. De az ő szemszögéből a Mechanikusan Vezérelt Ölelő Karok a szeretetre éhes Down-ikreknek, vagy az Automata Cipő az elrabolt pszichológus számára (aki diplomája ellenére nem fogja fel, hogy meztelen lábának látványa kisebbfajta sokk a kezeltjének) fontosabb, mint az, hogy mi az űrhajó hajtóanyaga, és egyáltalán: honnan van űrhajója?

Kezdetét veszi hát egy nem mindennapi utazás. A kellékek beszerzése után seregszemle következik, megismerkedünk különféle autistákkal, szokatlan őszinteséggel s szokatlanul kiegyensúlyozott iróniával, ami nem egyszer nyers, de egyszer sem bántó. Hogy is lehetne bántó? És hogy is lehetne nem őszinte?

A különféle kalandok szokásos SF sablonokat zongoráznak végig, átértelmezve, átgyúrva mindet az autizmus világába, világára – a Föld megmentése, leszállás egy idegen égitestre (a Phobosra, vagyis Félelemre, ami nem csak a Marsnak, a háborúnak, hanem az autizmusnak is kísérője), találkozás idegen lényekkel, robotokkal, más bolygón élő fajtársakkal, majd diadalmas (valóságos vagy nem?) visszatérés. De nem a történet a lényeg. A történet annyira egyszerű, hogy esélye sincs elterelni a figyelmet a mögötte feszülő mondanivalóról, üzenetről – bár ahogy lapozunk és lapozunk, ez a mondanivaló egyre zavaróbbá válik. Már nem az autistákat mutatja be nekünk, hanem minket saját magunknak – úgy, ahogy az autisták látnak minket, nem-autistákat. Egy másik világban élőket. Különösen zavaróvá akkor válik a dolog, amikor a Phobosról visszatérőben (mert ott mégse jobb az autistáknak) a Föld közelében rábukkannak egy addig fel nem fedezett apró bolygóra, amin furcsa emberek élnek, akik nem játszanak, nem olvasnak. S hogy miért?

„Mert senki sem tanított meg minket játszani vagy olvasni. Nincs is rá szükségünk. Ezért is neveznek minket furcsának, és száműzték Anthony-1-et, Anthony-2-t és Anthony-3-at a Föld nevű bolygóról, engem pedig a Nexusról.” (ÚG 8, 210.old)

Ezek a száműzöttek jeget esznek, mert az élelmük már elfogyott, de az autista űrhajó segít rajtuk. Épp úgy, ahogy egymáson is segítettek, Káromkodás Lefagyasztó Ragasztóval és a Szippantó-2-vel, ahogy az idegen űrlények segítettek rajtuk lobotómiával és csodaszerekkel, ahogy a segítés vágya sokkal inkább ott van bennük, mint a segítség kérése. Ők nem is száműznek senkit sehova – legfeljebb magukat.

A kritikus itt abbahagyja, mert fél, hogy méltatlanul közhelyessé válik a górcső alá vett szöveghez képest. A kulcs egyszerű, nem szép, de nem is kell szépnek lennie. A képek, szimbólumok könnyen kibonthatók, igazságtartalmuk megkérdőjelezhetetlen – és, tartok tőle, hogy megvalósíthatatlan. De az ember csak örülni tud annak, hogy ennek ellenére is megszületett ez az írás, s a születése óta nagy utat megtett és sokszor méltatlanul alábecsült Új Galaxis antológia 8. részében helyet kapott – vajon ezen a kiadványon kívül melyik kiadó publikálta volna? S akkor olyan maradt volna, mint a száműzöttek bolygója, „amit eddig még egyetlen tudós sem vett észre. Biztosan azért nem vették észre, mert a csillagászok csak messzire tudnak ellátni a teleszkópjukkal, és anya az ilyen dolgokra szokta azt mondani, hogy: „nem látják a fától az erdőt.” (…) Ám ebben az esetben én inkább azt mondanám, hogy „A csillagászok látják az erdőt, de nem látják a fát.” (ÚG 8, 207.old)

Most akinek van szeme, az láthatja – az utóbbi időben nem született olyan mű, amiben az Autizmus – egy másik világ c. kisregényhez hasonlóan egységet alkotna a forma és a tartalom. Még ha nem szép is. De annál igazabb.

www.sfportal.hu

2006-03-02