Hazamenni (1994)
szs 2006.11.20. 09:47
Amiről kamaszként SF-t ír az ember, egy kis UFO, tudósok, természetesen Amerikában...
H A Z A M E N N I
(1994)
Hosszasan tűnődtem azon, megírjam-e ezt a történetet. Egyrészt annyira hihetetlen ez az egész, másrészt pedig akarva - akaratlan bevallanám, milyen súlyos bűncselekményt követtem el.
De most végre úgy döntöttem, megírom. Mire ez megjelenik, én már nem leszek az élők sorában, bűnöm jogos büntetése ez. Leukémiám van, s az orvos szerint két - három hetem lehet hátra. Semmit sem veszthetek, legfeljebb nem hiszik el, amit leírok.
Nem baj. Erre számítanom kell, hisz nem mindennapi történetet tárok most az olvasó elé.
199. Februárjában kezdődött. Kezdő atomfizikusként dolgoztam egy kutatólaborban. A hadsereg bízott meg bennünket, hogy fejlesszünk ki egy olyan kisméretű atombombát, vagyis inkább atomgránátot, amit egy hathüvelykes ágyúból lehet kilőni. Mivel én voltam a legfiatalabb, a feladataim mosogatásból, takarításból, újságvásárlásból, s mindenféle olyan dologból álltak, amik a tudós urak kényelmét szolgálták, de egyántalán
nem kapcsolódtak az atomfizikához.
Egyik nap egy neves orvosprofesszor állított be hozzánk, s valamiféle radioaktív hasadóanyagot kért, ugyanis - szintén a hadsereg megbízásából - egy védőoltáson dolgozik, amit a gyalogság kapna sugárzással szennyezett területen való harcolás közben. Engedélyt is mutatott, méghozzá a Pentagontól...
Ekkor kaptam új feladatot. A professzor - mint kiderült, prof. Adams - kapott fél kiló anyagot, s nekem kellett a sugárzásvédelem betartását ellenőrizni, miközben prof. Adams dolgozik. Így hát nap mint nap Geiger számlálóval álltam a laboratóriumban, s néztem, hogy injekciózzák a szerencsétlen fehéregereket. (Amik aztán rendre az égetőkemencében kötöttek ki...) Végül a prof. megelégelte a sorozatos kudarcot, s írt egy
ötvenoldalas jelentést, aminek a lényege ez volt: Sajnálom, nem megy az Istennek se!
Tehát a nemzet vesztett vagy öt kiló fehéregeret, az atomfizikai kutatólabor pedig elvesztett engem. Ugyanis megtetszettem Adams profnak, s felkért, dolgozzam nála asszisztensként. Így hát atomfizikusként egy orvosbiológiai laborban kezdtem el dolgozni...
Ekkoriban történt, hogy lezuhant egy embercsempésző repülőgép, vagy harminc latin-amerikai férfival a fedélzetén. Egy sem maradt életben, s mivel a Parti Őrség nem tudott mit kezdeni velük, s a temetés költségét megspórolandó, a holtesteket felajánlották egyetemeknek, hagy' boncolgassák. Erre Adams kitalálta, hogy felfedi a "lélek titkát", s az összes hullából elkérte az agyakat, amiket gyorsfagyasztva meg is kapott.
S nekiállt trancsírozni őket.
Én pedig ott álltam, s ha ollót kért, ollót adtam, ha kávét, kávét hoztam neki. ( Majdnem rosszul lettem, amikor egyszer átnyújtottam neki a kávét, s ő a kanál helyett a kezében levő véres szikével keverte meg, majd kiitta, s dolgozott tovább.) Egy nap - hétfő volt éppen - megtalálta, amit keresett. Már vagy két hete mikroszkópok felett görnyedt, de megérte! ( Ez az ő véleménye.) Rögtön összecsődítette az egész labort, s kiselőadást rögtönzött.
Nem akarom szó szerint idézni, mert az oldalakat töltene meg, inkább összefoglalom a lényegét: Az agy egyik részében ( a nyúltagyban, de nem biztos, hogy ezt mondta, )talált egy olyan sejthalmazt, ami semmilyen kapcsolatban nem áll a szerv többi részével. Alapos vizsgálat után felfedezett egy ideget, ami ott volt a sejthalmazhoz közel, de nem ért oda, mintha csak elszakadt volna. Először azt hitte, hogy a baleset következtében szakadt el az ideg, de miután minden általa vizsgált agyban úgy állt az az ideg ( még olyanokban is, amik nem szenvedtek balesetet ), rájött, hogy ez minden, vagy majdnem minden embernél így van. Igen, ez fajjelleg.
- És mit gondol, kik azok az emberek, akiknél nincs elszakadva az ideg? - kérdezte az egyik laboráns.
- Ismeri a médiumokat? Uri Gellert, Nostradamust? A szenteket? Vagy... Jézust? - mosolyodott el sejtelmesen a prof.
- Ismeri az szellemi fogyatékosokat, professzor? - kérdezett vissza egy másik laboráns. Erre a prof. arcáról lehervadt a mosoly.
- Bebizonyítom maguknak, hogy abban a sejthalmazban természetfeletti képességek vannak! - kiáltotta mérgesen.
- És miért van elszakadva az ideg? Ki rendelte így? - kérdeztem én egyszerű, atomfizikusi eszemmel. Tudtam, hogy prof. Adams nem vallásos...
- Nem tudom! De ki fogom deríteni! - válaszolta keményen Adams.
- Hogyan?
- Egy élő emberen összekapcsolom azt a sejthalmazt azzal az ideggel!
- És ki lesz az a hülye, aki a kése alá fekszik? És ha lesz is ilyen, vállalja a következményeket?
Ezt egy szőke nő kérdezte. Erre váratlan fordulat történt. Az egyik fiatal laboráns lépett elő:
- Én vállalom!
A professzor diadalmasan elmosolyodott, s holnapra tűzte ki a műtétet.
A legjobb agysebészek közreműködésével, a legjobban felszerelt korházban feküdt Jim - mert így hívták az önkéntest - Adams "kése" alá. Hogy konkrétan hogyan kötötték össze azt az ideget, nem tudom. Fizikus vagyok, nem orvos. De az tény, hogy sikerült a műtét, s Jim túlélte.
Adams professzor alig bírta kivárni, hogy lejárjon az altató hatása, s Jim felébredjen. Ki tudja, talán azt várta, hogy a fiatal laboráns majd kilebeg az ágyából, s vörösen világító szemekkel ezt mondja:
- Köszönöm, ó prof., hogy felszabadítottad földöntúli erőimet!
A valóság kicsit más lett. Mikor Jim felébredt, csak bambán pislogott, majd azt mondta:
- Haza akarok menni.
Az egészségi állapota kifogástalan volt, így ennek semmi akadálya nem lehetett volna, de előbb még elvégeztek vele pár tesztet ( IQ, meg ilyesfélék ). De semmi. A műtétnek látszólag semmi eredménye nem volt.
Én vittem haza Jimet az ócska Fordomon. Mikor megálltam a háza előtt, így sóhajtott:
- Bárcsak már otthon lennék...
- De hát itthon vagy! - mondtam.
- Nem. Az én hazám ott van... - felelte, s az égre nézett. Hm.
Akármit mondanak az orvosok, Jimmel nincs rendben minden... - gondoltam.
- Gyere Jim! - szóltam neki, mert még mindig az eget nézte
- Beviszlek, lefekszel, s holnap ismét a régi leszel...
Bekísértem, nem ellenkezett. Itattam vele egy kis konyakot, majd lefektettem. Mikor elaludt, hazamentem én is.
Másnap prof. Adams iszonyú állapotban volt. Egy éjszaka alatt éveket öregedett. Literszámra vedelte a whiskyt, s állandóan ezt motyogta:
- Nem lehet... valaminek történnie kellett vele... kellett, hogy történjen valami... nem lehet, hogy rossz legyen az elméletem...
Mikor Jim is betoppant - frissen és vidáman méghozzá - odaállt elé, s ezt mondta:
- Jim! Repülj!
Jim csak nézett rá.
- Jim! Mond meg, mi lesz holnap!
- Február 19. - felelte amaz. A prof. legyintett egyet, s kért még egy üveg italt.
A munkaidő lejártával Jim hozzám lépett.
- Ha eljössz hozzám, megmutatom, hogyan megyek haza. - mondta.
Hát - gondoltam - ha hazamész, tényleg megmutatod, hogyan találsz haza...
De azért vele mentem. Már sötétedett, mikor odaértünk. Jim a kulcsokkal bajlódott, én pedig a csillagos eget néztem. Végre sikerült benyitnia, de bent csak annyit csinált, hogy felkapcsolta a kinti világítást, majd ismét kijött.
- Gyere és nézd! - mondta, majd a kertbe ment, s gallyakat meg füvet hányt el egy...
Egy repülő csészealjról.
Tátott szájjal léptem közelebb. Körülbelül nyolc méter széles és két méter magas ovális fémkorong volt, ami ezüstösen csillogott.
- Jim, ez... ez nem lehet... - tátogtam a megdöbbenéstől.
- Igen, még nincs kész, tudom. - felelte - De ma megcsinálom a térváltóművet, és akkor már csak hajtóanyag kell...
- Ezt te csináltad?
- Igen. Miért kérded?
Még hogy miért kérdem? Ez az izé már így kinézetre is fantasztikus, bármelyik filmben elmenne díszletnek, de ha működik is...
- És ez működik?
- Még nem. - rázta meg a fejét Jim - Repülni ugyan tudna, de nincs hajtóanyag...
- Jim, ha ez repül, akkor te... te megkapod a fizikai Nobel díjat!
- Ugyan már - vonta meg a vállát - Ilyet mindenki tud. Miért kapnék én olyan díjat?
Adamsnak igaza volt. Abban a sejthalmazban olyan információk voltak, amiket nem is tudom, kik helyeztek oda. Talán Isten, vagy az UFOk? Vagy csak egy késztetés van benne: " Gyere hozzánk, haza! " ?
- Te, Phil! - szólalt meg Jim.
- Tessék? - ijedtem fel merengésemből.
- Kérni szeretnék tőled valamit...
- Csak rajta! - bíztattam.
- Te tudnál szerezni hajtóanyagot...
- Milyen hajtóanyagot?
- Ti úgy hívjátok... plutónium...
- MICSODA??? Mi kell neked?
- Szeretném, ha hoznál plutóniumot. Csak azzal működik ez. - bökött a csészealjra.
- Szóval te azt akarod, hogy hasadóanyagot lopjak? - háborodtam fel.
- Így is lehet fogalmazni...
Látta, hogy nem hiszek neki. Hogy azt hiszem, valamilyen alantas szándék vezérli, hogy plutóniumot szerezzen. Vagy nem látta, hanem telepátiával kiolvasta belőlem? Nem tudom.
Akkor nekiállt, s az utolsó csavarig szétszedte a csészealját, mindent elmagyarázott, majd a szemem láttára csinálta meg a térváltóművet teflonsütőből és alumíniumdrótból. Végül így szóltam:
- Hozok neked plutóniumot, de ha ez az izé nem fog repülni, saját kezűleg fojtalak meg!
Jim bólintott: rendben.
- Mennyi kell?
- Fél kiló.
Beszálltunk a kocsijába, s elindultunk abba a laborba, ahol eredetileg dolgoztam...
Nem volt olyan nagyon könnyű bejutni a laborba, főleg nem engedély nélkül, éjszaka. Az épület körül kutyás járőrök masíroztak, s figyelmeztetés nélkül lőttek minden behatolóra. Azonban én ismertem egy kicsit rövidebb utat. Igaz, az kicsit büdös volt.
Kint az utcán volt egy csatornanyílás, amiből egy szűk alagút vezetett a labor vécéjébe. Jim is velem akart jönni, de nem engedtem. Ha majd egyszer "hazamegy", ott ne ezt mesélje el...
Lemásztam a vájatba. Egy kis elemlámpát vittem magammal, azzal világítottam. Valahogy átküzdöttem magam a lefolyókon, s mocskosan, büdösen másztam ki az emésztőből.
Bent voltam. Bent a laborban.
Ismertem a járást. A hasadóanyagokat egy külön, alaposan leszigetelt szobában tartották. Azt a kódot ütöttem be, amit még ismertem. Szerencsére nem változtatták meg. Az ajtó kitárult, s én beléptem a hasadóanyag-raktárba. Az egyik rekeszben találtam pontosan fél kiló plutóniumot. Becsomagoltam egy darab alufóliába, majd gondosan bezártam magam mögött az ajtót, s ugyanolyan észrevétlenül jöttem ki, mint ahogy bejutottam. ( Máig nem fedezték fel az ügyködésemet.)
Kint Jim örömmel szorította magához az "ajándékom"...
Mikor visszatértünk hozzá, alig tíz percet dolgozott a csészealjon, majd hozzám fordult:
- Indulok. Akarsz jönni?
- Indulsz? Hova?
- Haza. - intett fel. Fent milliószám tündököltek a csillagok.
- Haza? - kérdeztem - Haza, a csillagokba?
- Igen.
- Csak így, minden előkészület nélkül? Semmi élelem, semmi felszerelés?
- Miért kéne? Ott van minden... Akarsz jönni?
Pár pillanatig tétováztam, majd hátrábbléptem.
- Nem. Menj csak egyedül.
- Hát jó. - mondta, majd kezet nyújtott - Ég veled!
- Viszlát. - szorítottam meg a kezét - Viszlát...
Jim megérintette a csészealj egy oldalát, mire felpattant egy addig láthatatlan ajtó. Belülről vakító fényesség áradt. Beszállt, majd becsukódott az ajtó.
Halk sivítás hallatszott. A csészealj lassan felemelkedett, majd egyetlen villanással eltűnt az éjszakában.
Jim hazament.
Adams profnak igaza volt. Abban a sejthalmazban földöntúli képesség van. Vágy egy jobb haza után, ami létezik, s az emberiség örök vágya, hogy eljusson oda.
Mindenki haza akar menni, de senki nem tud róla...
Csak én.
1994.09.17
|