A KLÓNOZOTT KERESZTÉNY 

A genetikusok szerint a klónozás ma még gyerekcipőben jár mégis, hol Japánból, hol Hollandiából, Közép-Amerikából röppen fel a hír a klónbébi várható születéséről. bár ezek az információk rendre kacsának bizonyulnak, nem kell túl nagy jóstehetség ahhoz, hogy belássuk: hamarosan akad egy olyan kutató csoport, amelynek tagjai megfelelő mennyiségű pénzzel, tudással, apparátussal és megfelelően alacsony etikai érzékkel rendelkezzenek ahhoz, hogy csecsemőt klónozzanak. Tudósok, jogászok sokasága próbálja megtalálni a legmegfelelőbb törvényi lehetőségeket arra, hogy a génmanipuláció etikus keretek között szolgálhassa az emberi faj fejlődését, ám ahogy az őssejtmanipulásciók körüli viták alakulnak, az is könnyen megeshet, hogy néhány év, évtized múlva éppen a törvényi rendelkezések adnak kiskaput a humánklónozásra. Mert ki merné állítani, hogy az újszülött köldökcsonkjából levett vérből klónozott szerv beültetése az élő szervezetbe bűn lenne? S ki merne határt szabni a szervbeültetések számának az élte védelmének érdekében? S vajon hány szervet lehet kicserélni úgy, hogy az ember megmaradjon embernek?

„A Termékfelügyeleti Minisztérium engedélye szerint bárkinek joga van azt a szervét, amelyikkel elégedetlen egy - akár saját sejtből klónozott - szervre cserélni. … a transzplantációk számát nem korlátozzák, az agy fejlettebb részeinek kivételével klónozhatnak egy teljes ember is.”

A hír döbbenetes, de szerencsére még nem igaz.

Cs. Szabó Sándor Prón című keresztény sci-fije indul ezzel az alapszituációval: a klónozással kapcsolatos törvények joghézagjait kihasználva egy humángenetikai cég előállítja a tökéletes ember prototípusát, s az egyház azonnal megpróbálja kiaknázni ezt az új lehetőséget.

„- Keresztyén prón? - nyögte még egyszer Lez.

- Igazi áldás, nem? - merengett az elnök - Oda megy, ahova küldjük. S profi: a lelkészképző teljes anyag ott van a fejében, s nem úgy, mint a magukéban, hogy szigorlat után egyből elfelejtik, hanem mindenre emlékszik. Még ha akarná, se tudná megszegni a Tízparancsolatot, hiszen arra van beprogramozva, hogy megtartsa. Ideális lelkész. Akire mindig is vártunk.”

Így kerül Lez atya szárnyai alá a prón, akit csak halványkék bőre különböztet meg a valódi emberektől, s így kezdődik el a gyakorlati teológiai éve egy olyan lelkész mellett, aki ránézésből, szívből utálja. A bolygórendszer peremvidékére, a papi körökben egyszerűen csak

„Pokolnak” nevezett Io-ra kerülnek, ahol az apró bányásztelepüléseket kell végiglátogatniuk, szolgálni a híveket, s ahol egyfajta versengés indul el a valódi és a klónpap között.

A sziporkázó, intelligens humorral megírt történet érzékelhetően nem a (közel)jövő génmanipulációjának etikai problémáit feszegeti, hanem nagyon is mai kérdéseket. A prón, programozása révén valóban ideális keresztény. Tetteiben, gondolatiban maga Jézus Krisztus tükröződik vissza, (ki nem mondott) ítéletei ellen nincs apelláta, legalább is a hívő ember számára nincs.

What would Jesus do? Mit tenne Jézus? Ma is egyre többen teszik fel maguknak a pietizmus alapkérdését: ebben a szituációban, mit tenne az én helyemben Jézus? Cs. Szabó Sándor a prón alakján keresztül azt mutatja meg, mit tenne Jézus, az Io poklában, mit tenne itt közöttünk, a XXI. század elején. S vajon mit szólna az egyház, s mit szólnánk mi magunk, ha megjelenne közöttünk a Megváltó, a maga radikális, és valljuk be sok esetben felforgató elveivel? El tudnánk fogadni, ha azt mondaná, oszt szét a vagyonod, hagyd hátra a családod, s kövess engem? Képesek lennénk valóban követni, szolgálni őt? Tudnánk-e szeretni, teljes szívünkből, teljes lelkünkből, akár az életünket is feláldozva érte?

Cs. Szabó Sándor maga is hívő ember, így belülről, humorba ágyazott empátiával képes felvetni azokat az égető kérdéseket, amelyekkel mindennapi hitgyakorlatunk során találkozunk. Látja a problémákat, de el nem ítél, hiszen „ha Isten azt akarta volna, hogy tökéletes szolgái legyenek, nem az emberekre bízta volna az Evangéliumot”.