H A  Z  A  M  E  N  N  I

(1994)

 Hosszasan tűnődtem azon, megírjam-e ezt a történetet. Egyrészt annyira  hihetetlen  ez  az  egész,  másrészt  pedig  akarva - akaratlan  bevallanám,  milyen  súlyos bűncselekményt követtem el.

 De  most  végre úgy döntöttem, megírom. Mire ez megjelenik, én már  nem  leszek  az  élők  sorában, bűnöm jogos büntetése ez. Leukémiám  van,  s  az  orvos  szerint két - három hetem lehet hátra.  Semmit  sem veszthetek, legfeljebb nem hiszik el, amit leírok.

Nem baj.  Erre  számítanom kell, hisz nem mindennapi történetet tárok most az olvasó elé.

 199.  Februárjában  kezdődött. Kezdő atomfizikusként dolgoztam egy  kutatólaborban.  A  hadsereg  bízott  meg bennünket, hogy fejlesszünk  ki  egy olyan kisméretű atombombát, vagyis inkább atomgránátot, amit egy hathüvelykes ágyúból lehet kilőni. Mivel  én  voltam  a  legfiatalabb, a feladataim mosogatásból, takarításból,  újságvásárlásból,  s  mindenféle olyan dologból álltak,  amik a tudós urak kényelmét szolgálták, de egyántalán

nem kapcsolódtak az atomfizikához.

 Egyik  nap  egy  neves  orvosprofesszor állított be hozzánk, s valamiféle  radioaktív hasadóanyagot kért, ugyanis - szintén a hadsereg  megbízásából  -  egy  védőoltáson  dolgozik,  amit a gyalogság   kapna   sugárzással   szennyezett  területen  való harcolás   közben.   Engedélyt   is   mutatott,   méghozzá   a Pentagontól...

 Ekkor kaptam új feladatot. A professzor - mint kiderült, prof. Adams   -   kapott   fél  kiló  anyagot,  s  nekem  kellett  a sugárzásvédelem  betartását  ellenőrizni, miközben prof. Adams dolgozik. Így  hát  nap  mint  nap Geiger számlálóval álltam a laboratóriumban,  s  néztem, hogy injekciózzák a szerencsétlen fehéregereket. (Amik aztán rendre az égetőkemencében kötöttek ki...) Végül  a  prof.  megelégelte  a  sorozatos kudarcot, s írt egy

ötvenoldalas  jelentést,  aminek  a lényege ez volt: Sajnálom, nem megy az Istennek se!

 Tehát   a   nemzet  vesztett  vagy  öt  kiló  fehéregeret,  az atomfizikai   kutatólabor   pedig  elvesztett  engem.  Ugyanis megtetszettem   Adams   profnak,  s  felkért,  dolgozzam  nála asszisztensként.  Így  hát  atomfizikusként  egy orvosbiológiai laborban kezdtem el dolgozni...

 Ekkoriban történt, hogy lezuhant egy embercsempésző repülőgép, vagy  harminc  latin-amerikai  férfival  a  fedélzetén. Egy sem maradt  életben,  s  mivel a Parti Őrség nem tudott mit kezdeni velük,  s  a  temetés  költségét  megspórolandó, a holtesteket felajánlották egyetemeknek, hagy' boncolgassák. Erre  Adams  kitalálta,  hogy  felfedi  a "lélek titkát", s az összes hullából elkérte az agyakat, amiket gyorsfagyasztva meg is kapott.

 S nekiállt trancsírozni őket.

 Én  pedig  ott álltam, s ha ollót kért, ollót adtam, ha kávét, kávét  hoztam  neki.  (  Majdnem rosszul lettem, amikor egyszer átnyújtottam  neki a kávét, s ő a kanál helyett a kezében levő véres szikével keverte meg, majd kiitta, s dolgozott tovább.) Egy  nap  -  hétfő volt éppen - megtalálta, amit keresett. Már vagy  két  hete mikroszkópok felett görnyedt, de megérte! ( Ez az ő véleménye.) Rögtön   összecsődítette   az   egész  labort,  s  kiselőadást rögtönzött.

 Nem  akarom szó szerint idézni, mert az oldalakat töltene meg, inkább  összefoglalom  a  lényegét:  Az agy egyik részében ( a nyúltagyban, de nem biztos, hogy ezt mondta, )talált egy olyan sejthalmazt,  ami semmilyen kapcsolatban nem áll a szerv többi részével.  Alapos  vizsgálat  után felfedezett egy ideget, ami ott  volt  a  sejthalmazhoz közel, de nem ért oda, mintha csak elszakadt volna. Először  azt hitte, hogy a baleset  következtében szakadt el az ideg,  de  miután minden általa vizsgált agyban úgy állt az az ideg  (  még  olyanokban  is, amik nem szenvedtek balesetet ), rájött, hogy ez minden, vagy majdnem minden embernél így van. Igen, ez fajjelleg.

- És mit gondol, kik azok az emberek, akiknél nincs elszakadva az ideg? - kérdezte az egyik laboráns.

- Ismeri a médiumokat? Uri Gellert, Nostradamust? A szenteket? Vagy... Jézust? - mosolyodott el sejtelmesen a prof.

-  Ismeri  az szellemi fogyatékosokat, professzor? - kérdezett vissza  egy  másik  laboráns. Erre a prof. arcáról lehervadt a mosoly.

-   Bebizonyítom   maguknak,   hogy   abban   a   sejthalmazban természetfeletti képességek vannak! - kiáltotta mérgesen.

-  És  miért  van  elszakadva  az  ideg?  Ki  rendelte  így? - kérdeztem  én  egyszerű,  atomfizikusi  eszemmel.   Tudtam, hogy prof. Adams nem vallásos...

-  Nem  tudom!  De  ki  fogom  deríteni! - válaszolta keményen Adams.

-  Hogyan?

-  Egy  élő  emberen összekapcsolom azt a sejthalmazt azzal az ideggel!

- És ki lesz az a hülye, aki a kése alá fekszik? És ha lesz is ilyen, vállalja a következményeket?

 Ezt  egy szőke nő kérdezte. Erre váratlan fordulat történt. Az egyik fiatal laboráns lépett elő:

- Én vállalom!

 A  professzor diadalmasan elmosolyodott, s holnapra tűzte ki a műtétet.

 A legjobb agysebészek közreműködésével, a legjobban felszerelt korházban  feküdt  Jim  - mert így hívták az önkéntest - Adams "kése" alá. Hogy konkrétan hogyan kötötték össze azt az ideget, nem tudom. Fizikus  vagyok,  nem  orvos.  De az tény, hogy sikerült a műtét, s Jim túlélte.

 Adams  professzor  alig bírta kivárni, hogy lejárjon az altató hatása,  s  Jim felébredjen. Ki tudja, talán azt várta, hogy a fiatal  laboráns  majd  kilebeg az ágyából, s vörösen világító szemekkel ezt mondja:

- Köszönöm, ó prof., hogy felszabadítottad földöntúli erőimet!

 A  valóság  kicsit  más lett. Mikor Jim felébredt, csak bambán pislogott, majd azt mondta:

- Haza akarok menni.

 Az  egészségi  állapota  kifogástalan  volt,  így  ennek semmi akadálya nem lehetett volna, de előbb még elvégeztek vele pár tesztet ( IQ, meg ilyesfélék ). De semmi. A műtétnek látszólag semmi eredménye nem volt.

Én  vittem haza Jimet az ócska Fordomon. Mikor megálltam a háza előtt, így sóhajtott:

- Bárcsak már otthon lennék...

- De hát itthon vagy! - mondtam.

- Nem. Az én hazám ott van... - felelte, s az égre nézett. Hm.

Akármit  mondanak az orvosok, Jimmel nincs rendben minden... - gondoltam.

- Gyere  Jim!  -  szóltam neki, mert még mindig az eget nézte

- Beviszlek, lefekszel, s holnap ismét a régi leszel...

 Bekísértem, nem ellenkezett. Itattam vele egy kis konyakot, majd lefektettem. Mikor elaludt, hazamentem én is.

 Másnap  prof. Adams iszonyú állapotban volt. Egy éjszaka alatt éveket  öregedett.  Literszámra vedelte a  whiskyt, s állandóan ezt motyogta:

-  Nem  lehet...  valaminek történnie kellett vele... kellett, hogy  történjen  valami...  nem  lehet,  hogy  rossz legyen az elméletem...

 Mikor Jim is betoppant - frissen és vidáman méghozzá - odaállt elé, s ezt mondta:

- Jim! Repülj!

Jim csak nézett rá.

- Jim! Mond meg, mi lesz holnap!

- Február 19. - felelte amaz. A prof. legyintett egyet, s kért még egy üveg italt.

 A munkaidő lejártával Jim hozzám lépett.

- Ha eljössz hozzám, megmutatom, hogyan megyek haza. - mondta.

 Hát  -  gondoltam  -  ha  hazamész, tényleg megmutatod, hogyan találsz haza...

De azért vele mentem. Már sötétedett, mikor odaértünk. Jim  a kulcsokkal bajlódott, én pedig a csillagos eget néztem. Végre  sikerült  benyitnia,  de bent csak annyit csinált, hogy felkapcsolta a kinti világítást, majd ismét kijött.

- Gyere és nézd! - mondta, majd a kertbe ment, s gallyakat meg füvet hányt el egy...

 Egy repülő csészealjról.

 Tátott  szájjal léptem közelebb. Körülbelül nyolc méter széles és  két  méter  magas  ovális  fémkorong  volt,  ami ezüstösen csillogott.

- Jim, ez... ez nem lehet... - tátogtam a megdöbbenéstől.

- Igen, még nincs kész, tudom. - felelte - De ma megcsinálom a térváltóművet, és akkor már csak hajtóanyag kell...

- Ezt te csináltad?

- Igen. Miért kérded?

 Még  hogy  miért  kérdem?  Ez  az  izé  már  így  kinézetre is fantasztikus,  bármelyik filmben elmenne díszletnek, de ha működik is...

- És ez működik?

-  Még  nem. - rázta meg a fejét Jim - Repülni ugyan tudna, de nincs hajtóanyag...

-  Jim,  ha  ez repül, akkor te... te megkapod a fizikai Nobel díjat!

-  Ugyan  már - vonta meg a vállát - Ilyet mindenki tud. Miért kapnék én olyan díjat?

 Adamsnak  igaza  volt. Abban a sejthalmazban olyan információk voltak,  amiket  nem  is  tudom,  kik  helyeztek oda. Talán Isten, vagy  az  UFOk?  Vagy  csak egy késztetés van benne:  " Gyere hozzánk, haza! " ?

- Te, Phil! - szólalt meg Jim.

- Tessék? - ijedtem fel merengésemből.

- Kérni szeretnék tőled valamit...

- Csak rajta! - bíztattam.

- Te tudnál szerezni hajtóanyagot...

- Milyen hajtóanyagot?

- Ti úgy hívjátok... plutónium...

-  MICSODA??? Mi kell neked?

-  Szeretném,  ha hoznál plutóniumot. Csak azzal működik ez. - bökött a csészealjra.

-  Szóval  te  azt  akarod,  hogy hasadóanyagot lopjak? - háborodtam fel.

-  Így is lehet fogalmazni...

 Látta,  hogy  nem  hiszek  neki.  Hogy  azt hiszem, valamilyen alantas  szándék vezérli, hogy plutóniumot szerezzen. Vagy nem látta, hanem telepátiával kiolvasta belőlem? Nem tudom.

 Akkor nekiállt, s az utolsó csavarig szétszedte a csészealját, mindent  elmagyarázott,  majd  a szemem láttára csinálta meg a térváltóművet teflonsütőből és alumíniumdrótból. Végül így szóltam:

-  Hozok  neked  plutóniumot, de ha ez az izé nem fog repülni, saját kezűleg fojtalak meg!

Jim bólintott: rendben.

- Mennyi kell?

- Fél kiló.

 Beszálltunk  a  kocsijába,  s elindultunk abba a laborba, ahol eredetileg dolgoztam...

 Nem  volt  olyan  nagyon  könnyű  bejutni a laborba, főleg nem engedély nélkül, éjszaka. Az  épület  körül  kutyás járőrök masíroztak, s figyelmeztetés nélkül lőttek minden behatolóra. Azonban  én ismertem egy kicsit rövidebb utat. Igaz, az kicsit büdös volt.

 Kint  az utcán volt egy csatornanyílás, amiből egy szűk alagút vezetett a labor vécéjébe. Jim  is  velem  akart  jönni, de nem engedtem. Ha majd egyszer "hazamegy", ott ne ezt mesélje el...

 Lemásztam a vájatba. Egy kis elemlámpát vittem magammal, azzal világítottam.  Valahogy  átküzdöttem  magam  a  lefolyókon,  s mocskosan, büdösen másztam ki az emésztőből.

 Bent voltam. Bent a laborban.

 Ismertem  a  járást.  A  hasadóanyagokat  egy  külön, alaposan leszigetelt  szobában  tartották. Azt a kódot ütöttem be, amit még  ismertem.  Szerencsére  nem  változtatták  meg.  Az  ajtó kitárult, s én beléptem a hasadóanyag-raktárba. Az  egyik  rekeszben  találtam  pontosan fél kiló plutóniumot. Becsomagoltam  egy  darab  alufóliába,  majd gondosan bezártam magam  mögött  az ajtót, s ugyanolyan észrevétlenül jöttem ki, mint   ahogy   bejutottam.   (   Máig   nem  fedezték  fel  az ügyködésemet.)

 Kint Jim örömmel szorította magához az "ajándékom"...

 Mikor   visszatértünk  hozzá,  alig  tíz  percet  dolgozott  a csészealjon, majd hozzám fordult:

- Indulok. Akarsz jönni?

- Indulsz? Hova?

- Haza. - intett fel. Fent milliószám tündököltek a csillagok.

- Haza? - kérdeztem - Haza, a csillagokba?

- Igen.

-  Csak  így,  minden  előkészület nélkül? Semmi élelem, semmi felszerelés?

- Miért kéne? Ott van minden... Akarsz jönni?

 Pár pillanatig tétováztam, majd hátrábbléptem.

- Nem. Menj csak egyedül.

- Hát jó. - mondta, majd kezet nyújtott - Ég veled!

- Viszlát. - szorítottam meg a kezét - Viszlát...

 Jim  megérintette a csészealj egy oldalát, mire felpattant egy addig  láthatatlan  ajtó.  Belülről  vakító  fényesség  áradt. Beszállt, majd becsukódott az ajtó.

 Halk  sivítás  hallatszott.  A csészealj lassan felemelkedett, majd egyetlen villanással eltűnt az éjszakában.

 Jim hazament.

 Adams  profnak  igaza  volt.  Abban a sejthalmazban földöntúli képesség  van.  Vágy  egy  jobb  haza  után, ami létezik, s az emberiség örök vágya, hogy eljusson oda.

 Mindenki haza akar menni, de senki nem tud róla...

 Csak én.

                                             1994.09.17